Együtt többre jutnánk

Az ágazatot a lehető legszélesebb körű szövetkezés, az egységesen fellépő termelői csoportok és termelési integrációk ránthatnák ki a kátyúból az Alföldi Sertés Értékesítő és Beszerző Szövetkezet ügyvezető igazgatója szerint. Marczin Zsolttal a társaság nádudvari központjában beszélgettünk.

Integráció és összefogás

 Marczin Zsolt 
ügyvezető

– Előrejelzések szerint a világ húsfogyasztása 14 százalékkal fog emelkedni a 2030-ig tartó időszakban. A növekvő igények kielégítésében a sertéshús is fontos szerepet játszik majd, lenne tehát keresnivalónk 
a termelés és export terén, mégis csupán egy helyben toporgunk, képtelenek vagyunk elrugaszkodni a 3 milliós állománylétszámtól. Mi ennek az oka?

 – Döntően szerkezeti problémák állnak a háttérben. A rendszerváltás előtt még létezett a vertikális integráció, vagyis 
a termelés, feldolgozás, értékesítés egy kézben, az államnál összpontosult. 1990 után azonban szétváltak az egyes ágak, és ebből a csapdából azóta sem tudtunk kikerülni. A legnagyobb probléma az, hogy a kereslet-kínálat vezérelte kereskedelem nem működik szorosan együtt a termeléssel és feldolgozással. Emiatt lenne szükség integrációra vagy közös tulajdonosra a termékpálya egyes állomásain. Jó megoldás volt, amikor a termelők hoztak létre saját feldolgozókat, ám ez a dán modell ma már kevésbé működik. Gyakoribb, hogy a tőke keres magának egy meglévő, teljes láncot, a spanyoloknál például jellemzően a takarmányforgalmazók vették át a kezdeményezést.

 – Idehaza azonban hiányzik az egységes irányítás, inkább a széttagoltság jellemző.

 – Valóban, Magyarországon ez a folyamat még alig indult el. Amikor 2003-ban 
a kormányzat és a szakma komolyan nekiveselkedett, azon bukott el a dolog, hogy minden szereplővel jót akartak tenni. 
A többség szeme előtt viszont csak az lebegett, hogy a megjelenő uniós támogatásokat egyfajta árbevétel-növekedésként szerezzék meg, és nem arra törekedtek, hogy az integrációval elindítsanak egy hasznos folyamatot. A próbálkozás balul sült el, csak a sertéságazatban 25 termelői csoport alakult, a rendszer elaprózottá vált. A remény az volt, hogy 
a horizontális integráció idővel átcsap vertikálisba, minőségi fejlődés következik be, ám ez nem így alakult.

 – Mi kényszerítheti ki a termelők összefogását?

 – A mezőgazdaság mindenhol árelfogadó pozícióban van, a szétaprózottság pedig csak növeli az ebből fakadó hátrányokat. Régóta problémát jelent az értékesítési bizonytalanság is, a tőkehiány miatt a vágóhidaknál hatalmas átrendeződés indult el. A 2004-es uniós csatlakozásig még úgy-ahogy működtek, sőt nyertesei voltak az akkori állapotoknak, de a határok megszűntével a magyar vágóhidak alulmaradtak a versenyben. Itthon ráadásul kevés az adat, a szétaprózottság, szervezetlenség miatt máig nincsenek pontos piaci információik a szereplőknek.

Az árat a kereslet szabályozza

 – Mégis, mintha elfogadták volna ezt 
a helyzetet, például a hazai vágókapacitás is beállt a 3 milliós sertéslétszámra.

 – Igen, sajnos így van, de ehhez kellett az orosz válság is. Magyarországnak mindig akkor ment jól, amikor valamilyen államok közötti integrációnak volt a részese. A KGST keretein belül, a rendszerváltás idején 8–10 millió sertés volt idehaza, 
az uniós csatlakozás révén azonban élesebb versenybe kerültünk, amit képtelenek voltunk állni. Fel kellene azt is ismernünk, hogy az alapvető élelmiszerek árát nem a kínálat alakítja ki. A fogyasztók határozzák meg, mennyit hajlandók fizetni a húsért, tejért, kenyérért. Ezen termékeknél az ár maximum 2–4 százalékkal befolyásolja a fogyasztást lefelé vagy felfelé. Jelenleg a magyar fizetőképes kereslet a húsok terén fele-kétharmada az uniós átlagnak, csupán ennyit vagyunk hajlandóak fizetni érte. Ezért mondom azt, hogy nagyon helyes volt az ötszázalékos áfa bevezetése, de nem a fogyasztás növelése miatt, hanem a kifehérítés érdekében.

 – Valóban, legalább egy évtizede 25–27 kilogramm a fejenkénti éves húsfogyasztás Magyarországon, és a modern trendek, 
az egészségtudatosabb táplálkozás is ellene dolgozik.

 – Én azért az említett mennyiséghez még óvatosan hozzátenném azt az 5–10 kilót, ami nem jelenik meg a kereskedelemben, például a házi vágások révén. Amivel mindenképpen előttünk jár Nyugat-Európa, az az integráció és az árkövető rendszerek kialakítása. Ilyen a német ZMP központi bázisár is, amelyet minden héten megjelentetnek. Ők már rájöttek arra, hogy az élelmiszereknél, így a húsnál sincs értelme versenyt hirdetni, mert mindig a végfelhasználó dönti el, hogy mennyit fizet a termékért. Abból vissza lehet osztani, kinek mennyi jut, így szabályozzák a piacot. Amikor a kelet-közép-európai régió bekerült az unióba, ezt a rendszert nem vette át. Pufferországgá váltunk, 
a kis magyar piac az EU teljes sertésállományának mindössze 2,2 százalékával rendelkezik, és ez éppen arra jó, hogy amikor nyugaton túltermelés van, akkor ide is szállítanak a feleslegből.

A költségek még csökkenthetők

 – Minőségben már kezdünk jók lenni, ha mennyiségben nem is vagyunk versenyképesek.

 – A magyar sertés komoly érték. Miközben szerte Európában a melléktermékek felhasználása jellemző a takarmányozásban, addig a kiváló magyar természeti adottságok révén a gabonafogyasztó állatokat alacsonyabb költséggel lehetne előállítani. De ezt nem tudjuk kihasználni, mert szövetkezésre, teljes országot átfogó programra volna szükség. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy alulról ezt lehetetlen megszervezni, mert ehhez a tipikus magyar mentalitást is fel kellene számolni. Akármilyen pici egy szemétdomb, mindenki maga akar rajta kukorékolni. Realitása 2-3 nagy, regionális termelői csoportnak lenne, amelyek utána összeállnának 
a vágóhidakkal. Jelenleg Magyarországon két integrációs alternatíva próbál megerősödni: az egyik irány a miénk, azaz a klasszikus alulról szervezett termelői csoport, a másik a Bonafarm Csoport által indított vertikális integráció. Azt gondolom, ez elindított egy polarizációt 
az ágazatban, kíváncsian várom a fejleményeket. A szakma és a politika viszont egyelőre nem döntötte el, hogy a vidéki életet támogatja, vagy professzionálissá akarja tenni a rendszert. Természetesen nem baj, hogy életben akarják tartani 
az őstermelőket, kistermelőket, mert a vidéken élőknek ez ad egyfajta alternatívát. Ám ha valamit támogat az állam, akkor joggal vár el cserébe bizonyos teljesítést. Már ma is csak olyanok vehetik igénybe 
a támogatásokat, akik valamilyen szakmai szervezet tagjai, de ez egyelőre nagyon könnyen kijátszható. Ha az a cél, hogy növeljük a szervezettséget, akkor sokkal szigorúbb kritériumokat kellene támasztani. Aki pedig nem áll be egy rendszerbe, az semmiféle kedvezményes támogatásra ne legyen jogosult. Úgy látom, már elindult valami, de továbbra is kérdés, hogy mer-e a politika ekkorát lépni.

 – Kicsit olyan íze van ennek, mint az ötvenes években a téeszesítésnek.

 – Talán igen, de ha elmegyünk Nyugat-Európába, ez ma ott ugyanígy működik. Idehaza megalakultak a vágópontok, ami egyrészt helyes, másrészt viszont nem egyforma feltételekkel játszunk ugyanazon a pályán. Átfogóbb szabályozásra volna szükség az esetükben, mert jelenleg túl sok kedvezménnyel működhetnek. Ha például regionális szerveződések, akkor kötelezni lehetne őket arra, hogy egy adott közigazgatási területen nem léphetnek túl. Emellett az is óriási probléma, hogy az unióban olyan közös piac részei vagyunk, ahol teljesen mások a szabályok, mint nálunk.

A sertésszövetkezet működése

 – Az Alföldi Sertés Értékesítő és Beszerző Szövetkezet másfél évtizede küzd ezen 
a pályán. Mi változott ennyi idő alatt?

 – Amikor 2003-ban megalakultunk, az irányvonal jó volt, hiszen a tervezet szerint normatív alapon, minden eladott sertés után járt támogatás. Ez a mi esetünkben több százmillió forintot jelentett volna, ami viszont politikailag nem bizonyult népszerű megoldásnak, ezért elvetették. 23 taggal indultunk, beléptek hozzánk Hajdú-Bihar megye legnagyobb termelőüzemei, így már az első évben Magyarország legnagyobb termelői csoportjává váltunk. Sokak számára vonzó volt a rendszer, mert egyfajta stabilitást, sőt árelőnyt is tudott hozni. Az induláskor meghatározott „egy tag, egy szavazat” elve ma is kiválóan működik, pedig mindez független attól, ki mekkora volumennel vesz részt a szövetkezetben. A kezdetektől fogva átlagárképzést alkalmazunk, ami idehaza egyáltalán nem jellemző, nálunk viszont ugyanazért a minőségért ugyanaz az ár jár. 2010-ben azt is deklaráltuk, hogy 14 napra fizetünk, és ezt azóta is stabilan betartjuk. A tagok a tervezett szállítást megelőzően lejelentik az értékesítésre szánt sertéseket, és utána már a számlázással sem kell bajlódniuk.

 – A célként kitűzött évi egymillió hízó értékesítésétől viszont még mindig távol állnak. Hol rekedt meg a folyamat?

 – Jelenleg 126 tagunk van, és 700 ezer körüli az éves értékesített mennyiség. 
Az utóbbi években két nagyobb visszaesésünk volt, az egyik akkor, amikor 
a tagjaink elkezdtek bővíteni, a beruházások idején pedig értelemszerűen kevesebb sertést tartottak. Másrészt a PRRS-rendelet is keményen „odavágott”, hiszen aki betartotta, és állománycserét, állománygyérítést hajtott végre, annak sok mindent elölről kellett kezdenie. Magyarországon évente 4,2–4,5 millió sertést vágnak, ebből az import 500–600 ezer, 
a maradék szűk 4 millióhoz képest pedig a 700 ezer mégiscsak tekintélyes szám. Miért nem egymillió? Ez részben logisztikai probléma is, másrészt azt se felejtsük el, hogy a Bonafarm Csoport integrációját sok termelő választotta. Ráadásul a sertésnél a tavalyi sikerévnek számított, ilyenkor pedig mindig csökken a belépési kedv.

 – Visszakanyarodtunk a beszélgetés kiindulópontjához, vagyis oda, hogy sokan továbbra sem látnak fantáziát az integrációban.

 – Még mindig elég gazdagok vagyunk, hogy megengedhessük magunknak ezt 
a szervezetlenséget. Az árakat ugyan determinálja a piac, nem tudunk sokat változtatni rajta, de a költségeken még jócskán faraghatnánk. Ekkora sertésmennyiségnél például már megtehetnénk, hogy mondjuk egyenesen Brazíliában kötjük le a szójánkat. Minden évben vannak is óvatos próbálkozásaink, de a tagság egyelőre nem akar ebben előrelépni. Nincs hagyománya az együttműködésnek, bizalmatlanok egymással szemben a felek, pedig nem az értékesítési oldalon lenne a nagy haszon, hanem itt.

Sok múlik a politikusokon

 – Nyolc év után van új agrárkormányzata az országnak. Velük leültek már beszélgetni?

 – Most úgy látom, pozitív irányba haladunk, bár a politika mindig azt képviseli, amit a társadalom kikényszerít belőle. Nagy lépések előtt állunk, elindult az árprognózis-bizottság felállítása a Nemzeti Agrárkamara koordinálásával, a vágásminősítés központi adatbázisának létrehozásán dolgozik a szaktárca, 
a termelők és a kormányzat között konstruktív párbeszéd kezdődött. Remélhetőleg ez így is folytatódik, mert sok minden elindult már 
az utóbbi évtizedekben, de aztán a különféle lobbiérdekek miatt elhaltak a kezdeményezések. Ha továbbra is meghagyjuk a szétszabdaltságot, akkor képtelenek leszünk az EU rendszerében működni. Alighanem erős központi akaratra és szabályozásra, valamint vasfegyelemre lenne szükség, mert annyiféle érdek ütközik, hogy nem lehet mindegyiket érvényesíteni. A szakmával közösen kell meghatározni a fő csapásirányokat, hogy végre valami tényleg elinduljon. Ennek persze lesznek fájdalmai, de már most is óriási késésben vagyunk, nem várhatunk tovább.

Akármilyen pici egy szemétdomb, mindenki maga akar rajta kukorékolni, pedig realitása 2-3 nagy, regionális termelői csoportnak lenne.

Hiába dolgoznak lassan már egy évtizede szakemberek a hazai sertéságazati stratégián, a magyarországi állomány a várt dinamikus növekedés helyett legfeljebb csak stagnál. A KSH legfrissebb adatai szerint 2018 júniusában mindössze 2,856 millió sertést számoltak össze a tenyésztőknél, ami 280 ezerrel kevesebb az utóbbi fél évtized csúcsát jelentő (2014. decemberi) 3,136 milliós létszámnál.

Szerző: AgrárUnió, Fotók: Czeglédi Zsolt (MTI), Marján László