A sokarcú vadkár – Problémák és megoldások (1. Rész)

A bevezetőben írtakhoz kapcsolódóan megjelenik a belterületi és egykori zártkerti ingatlanokon (továbbiakban: zártkert) keletkező vadkár megelőzésének problémája − különös tekintettel az egyre növekvő mértékben, állandó lakosokkal benépesülő, külterületi ingatlanokra, szőlőhegyekre. Előbbiek mellett természetesen téma a „klasszikus” szántóföldi, valamint a szőlőben és gyümölcsösben épített kerítés, villanypásztor.

Mindezeken túl felmerül a földhasználói felelősség kérdése is, különösen a belterületi és zártkerti ingatlanok, valamint az ültetvények tekintetében. Ezek több szempontból is kritikus pontok a vadkár megelőzése szempontjából. Egyrészt, noha jogilag a zártkertek részei a vadászterületnek, néhol az állandó lakottság miatt valójában nem vadászhatóak. Másrészt, mivel az itt termelt kultúrák többnyire fajlagosan magas értéket képviselnek (lásd alább), elvárható lenne a tulajdonnak az értékével arányos védelmét megkövetelni annak tulajdonosától, bérlőjétől, használójától. Azonban az esetek túlnyomó többségében ebből szinte semmi nem valósul meg.

Többször említettem az állandó lakosokkal benépesülő, egykori zártkertek problémáját. Ezek jogi státuszának rendezése, vadászterületként történő kezelése több szempontból rendkívül aggályos. Egyrészt a vadászat gyakorlatban történő alkalmazása életveszélyes, másrészt a vadászatra jogosultnak −, mivel ezek a területek, az 1996. évi LV. törvény (továbbiakban: Vtv.) szerint vadászterületnek számítanak −, bérleti díjat kell fizetnie olyan vadászati jogért, melyet nem tud gyakorolni. Végül, de nem utolsósorban: ezeken a területeken a teleknagyságokból és településközeli elhelyezkedésükből adódóan sokszor olyan terményeket termelnek, melyek kifejezetten nagyértékűek − zöldség, gyümölcs, szőlő, egyéb kertészeti kultúrák. Ezek egyfelől rendkívül vonzóak a vad számára, másfelől, kicsiny területük okán és rendkívül rövid idő alatt, 100 %-ban áldozatul esnek a vadkárnak. Vagyis: a vadászatra jogosult által bérelt, de használni nem tudott területen, jelentős kiadása is keletkezik a bérlőnek, amit nem ellentételez semmilyen bevétel.

További anomália, a vad, mint állami tulajdon, nemzeti kincs, mellyel – elméletileg – a vadászatra jogosult gazdálkodik. Vagyis viseli terheit és élvezi hasznát. Az elérhető bevétel azonban rendkívül jelentős mértékben alulmarad a felmerülő költségekkel szemben, melyekben egyre tekintélyesebb tétel a vadkár. Ennek a különbségnek a kiegyenlítésére a vadászatra jogosultak többsége már nem képes a vadászatra, mint szenvedélyre, hobbira, szabadidős és rekreációs tevékenységre, sportra fordítandó díjból (egyesületek esetében ez az éves tagdíj). A vadászatra jogosultak nemcsak vaddal, de pénzzel is kell, hogy gazdálkodjanak, ennek elemeibe azonban az állam több jelentős ponton beleavatkozik anélkül, hogy ennek terheihez is hozzájárulna. Ezek a beavatkozások természetesen szükségesek a nemzeti tulajdon védelmében, de mindenképpen aktualizálásra, módosításra szorulnak, négy jelentős területen:

1. vadászati idények

2. vadgazdálkodási tervezés

3. trófeabírálat (ún. „mínusz pontok rendszere”)

4. vadkárok kezelése: vadkárért való felelősség, vadkár elleni védekezés

A CSÜLKÖS NAGYVAD VADKÁR SZEMPONTJÁBÓL LÉNYEGES ÉLŐHELY- ÉS TÁPLÁLKOZÁSI PREFERENCIÁI

Mivel a vadkárok túlnyomó többségét csülkös nagyvad, ezen belül is a gímszarvas és vaddisznó, illetve ahol él, ott a dám okozza, így ezen vadfajok vadászatának törvényi szabályozásának átalakítása kell, hogy megtörténjen, amelyiknél szükséges.

A vaddisznó egész évben, gyakorlatilag napszak korlátozás nélkül vadászható, így ezen a téren teendő nincs. A dám jelentősége vadkár szempontjából néhány kisebb területi egységre korlátozódik, ezzel együtt a gímszarvasra vonatkozó, később leírt módosítások a dámra specifikálva szükségesek lehetnek.

GÍMSZARVAS ÉLŐHELYHASZNÁLATI SAJÁTOSSÁGAI

A gímszarvas élőhelyhasználata szempontjából, az év egyes időszakaiban jelentős különbségek vannak. A fajon belül a nőivarú egyedek és a bikák is eltérő módon használják az élőhelyeket. A gímszarvas esetében ezt már több, tudományos vizsgálatokon alapuló kutatás kimutatta (ezek rádiójeladós, illetve GPS-nyakörvek felhasználásával készült, megjelölt egyedek mozgástérelemzése alapján készült területhasználati tanulmányok).  

A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszéke által kiadott, Vadbiológia 1997−1999, 6. kötet, 49−71. oldalain leírt kutatási eredmények alapján: a felnőtt gímtehenek mozgástere viszonylag szűk. Életterük nagyjából a saját otthonterületük néhány, általában 500-3000 (átlag 2555) ha közötti területe, melyből a nyári (vadkár időszakára eső) mozgáskörzet átlagos területe mindössze 725 ha*. Preferált élőhelyük az idősebb, kevésbé zárt, változatos fafaj- és cserjeösszetételű erdő, a táplálék változatossága, a jó búvóhely, rendkívül fontos számukra. A gímbikák ezzel szemben lényegesen nagyobb mozgástérrel rendelkeznek: 5000-13000 (átlag 6696)* ha közötti területhasználattal, melynek egyes „alközpontjai” az évszakkal, vagyis a vegetáció állapotával, valamint a bőgés időszakával szignifikánsan összefüggésben változnak. A táplálék változatosságával szemben, annak mennyisége és tápértéke (jellemzően energiatartalma /E/) alapján értékelik az élőhelyet. Vagyis: vegetációs időszakban a fajszegény, de nagy mennyiségű és magas E tartalmú növényzettel rendelkező, mezőgazdasági táblák közelségét keresik. Azonos ivaron belül a fiatalabbak nagyobb, a 3 évnél idősebb egyedek kisebb mértékben hagyják el „származási helyük” környékét, azaz a területhűség 3 éves kor körül alakul ki. Ez azt jelenti, hogy a fentebb leírt mozgáskörzetek helyszíne ekkorra alakul ki, de a mozgáskörzetek nagysága marad az ivarra jellemző méretű.

Fentiekből következően, a mezőgazdasági, ezen belül is a szántóföldi vadkárért, gímszarvas esetében, túlnyomó részt a bikák felelősek. Ezt erősíti az, a vadászatra jogosultak szakemberei és sportvadászai által egyaránt hangoztatott hivatkozás a vadkár elleni védekezés tekintetében, hogy a károkozó szarvasok bikák voltak, melyeknek vadászata éppen a szántóföldi termelési időszak nagy részében (február 1. − szeptember 1.) tilos. Ez alól egyedüli kivétel a 2. éves (első agancsú) korosztály.

Szintén a SZIE tanulmányban olvasható, hogy a kultúrnövények aránya a gímszarvas tápláléknövényei között, augusztus közepétől meghaladja a 40%-ot, de fő tápnövényeik továbbra is a fásszárú növények! Ne feledjük azonban, hogy ezek az adatsorok 22-25 évesek! Ezen időszak alatt az erdők aljnövényzete jelentősen csökkent (fiatalosok tisztítása), az erdőfelújítások, új telepítések mind kerítésen belül történnek, a szántóföldi területek nagysága növekedett, a korábbi lucernások és gyepek nagy része szántóvá alakult. Az erdők használati módja is jelentősen változott, a közjóléti funkció előtérbe kerülésével az ember általi háborgatás mértéke nagyságrenddel nőtt. Rendkívül komoly károkat okoznak például az erdőkben kontroll nélkül, azonosíthatatlanul és gátlástalanul nyargalászó crossmotorosok, quadosok, off-road-osok, de ennek részletes kifejtése nem fér bele ennek az írásnak a kereteibe. Ezek a zavarások, valamint az erdei élőhely csökkenése, a szarvasállomány egy részét kikényszeríti ezekről a területekről. Lényeges vadkártényező az egyre forróbb és szárazabb nyarak során a vízhiányos erdei környezetből, a lédús szárú, jó takarást is adó kukorica- és napraforgóföldekre kiváltó szarvasok kártétele, mely valójában nem a tápanyag-, hanem a víztartalom miatt célozza ezeket a kultúrákat. Emiatt a szarvas élőhelyhasználatában a mezőgazdasági területek lényegesen nagyobb arányúvá váltak. Az intenzív mezőgazdasággal művelt területek azonban nem természetes élőhelyei a vadnak, nem is szabad megtűrni rajtuk!

VADKÁRMEGELŐZÉS SZEMPONTJÁBÓL LÉNYEGES SAJÁTSÁGOK

A fentebb leírtakból következően, a gímszarvas által a mezőgazdaságban okozott károk csökkentése érdekében a szarvas, elsősorban a bikák mezőgazdasági kultúrákban történő tartózkodását kell megakadályozni. Ennek egyetlen hatékony és szelektív módja a vadászidény meghosszabbítása. A különböző egyéb vadkár elhárítási módszerek közül a kerítések, de főleg a villanypásztorok alkalmazása sokszor csak ideiglenes hatékonyságú. Ráadásul minden évben gímbikák százai (!) esnek áldozatul a villanypásztorok zsinórjaiba keveredve, a folyamatos áramütések és a szabadulás érdekében folytatott vergődés, és a kiszáradás okozta sokk, vagy – jobb esetben a sokkal rövidebb ideig tartó szenvedést okozó – fulladás miatt. A kémiai riasztási módszerek közül az ún. „szagsorompó”, a hang alapú gázágyú, vagy más, hangot kibocsátó eszköz szintén csak rövid ideig használ, a vad azt hamar megszokja. Rájön, hogy számára veszélyt nem jelent, ezért figyelmen kívül hagyja. Ugyanez igaz az emberi, azaz élő erővel történő őrzésre: a vad hamar megtanulja, hogy az integető, kurjongató ember nem jelent számára veszélyt a közvetlen érintkezés elkerülése esetén. Vagyis: az „őrtől” 200-300 m-re elszaladva megáll a csapat, és folytatja a táplálkozást a vetésen. Egyetlen, igazán hatékony megoldás egy-egy bika csapat (szakzsargonban: rudli) távoltartására az, ha abból 1-2 egyedet elejtünk. Ezáltal a vad megtanulja, hogy az a hely veszélyes, az ember abban az időszakban is fenyegetést jelent számára, nem csak ősszel-télen. Nem utolsósorban, a mezőgazdasági területeket használó állomány létszámát is csökkentjük.