A szarvasmarha téli takarmányozása

Ott, a szabad ég alatt nagyon fontos, hogy elegendő takarmány jusson az állatoknak ahhoz, hogy a fűtéshez is legyen energia, ne csak a létfenntartásra vagy a vehemépítésre. De extrém körülményektől eltekintve ilyentől most nemigen kell tartani.

A tavalyi év a tömegtakarmány-termesztés szempontjából nem volt rossz, így ha a gazda nagyon nem számolt el valamit, akkor az húsmarha-állományának jut annyi a kukoricatarlóból, szárból, szénából, szilázsból, szenázsból meg némi nyalósóból, hogy kiteleljen vele. Aztán meg csak itt a tavasz, megindul a fű, és helyreáll a világ rendje.

Nem ilyen egyszerű az élet a tejelő szarvasmarhánál. Bár zöld futószalag a gyakorlatban már rég nincs, a monodiétás vagy szinte monodiétás takarmányozás sok ok miatt mindent visz, a bendőmikrobák legnagyobb örömére. Januártól decemberig ugyanazt etetjük, mégis 
ez az ugyanaz közelebbről nézve hétről hétre más. És bizony ez a más télen tetőzik.

Egy silókazalnyi meglepetés

Átlagos évben erre az időszakra esik az új silókazlak megbontása. Ekkorra a szilázs már beérik, még az olyan, a déli határnál élő gazdánál is, aki az elmúlt szezonban újra lapot húzott tizenkilencre, és csak másodvetésű kukoricára alapozta az állomány teljes kukoricaszilázs-igényét. Tökéletes takarmányt takarított be októberben. Igaz, egy nagyon jó húsmarhaállománya van, és nem tejelő marhája, itt azért nem olyan nagy veszteség, ha a szilázs egy lábán fagyott kukoricából lesz. (Ebből is lehet azért etethető erjesztett takarmányt készíteni, csak külön szabályok vonatkoznak rá.)

Az új szilázs mindig lutri egy ki­csit. Mindannyian átéljük, hogy a természet az úr, mi csak a szolgái: ha minden jól sikerült is a betakarításig, addig, amíg a tehenek a termelésükkel nem minősítik a takarmányt, nem lehetünk nyugodtak. Alighanem ismerős helyzet, mikor egy új kazal megnyitása után a tej elindult lefelé. Pedig mi még meg is mintáztuk azt a tételt gondosan, a takarmányos szaktanácsadó alaposan értékelte az adatokat, összeállította a receptúrát, még be is tartottuk, és mégis. Ez a tél egyik nagy feladata. Nagyon fontos, hogy tudjuk, mi van a kazalban. Ennek csak egyik feltétele a helyes mintavétel. De illúzió azt gondolni, hogy egy ezertonnás kazlat hűen fog reprezentálni az az ezer gramm, amit mintaként begyűjtünk. Nagy hiba nem venni mintát, de nagy hiba csak a labor eredményére alapozni a döntésünket. Ilyenkor vizsgázunk egy kicsit. Vajon ismerjük-e a silókukorica előéletét? Emlékszünk-e rá, milyen volt a tábla egésze, ahonnan betakarították, milyen volt a betárolás üteme stb.? Ha ezekre jó válaszokat adunk, és ha szükséges, korrigáljuk a kapott adatokat, akkor számíthatunk rá, hogy a gondosságunk akár a tejtermelés növekedésében is jelentkezni fog.

Hidegben minden jobban „eláll”

A télnek többnyire inkább a végét várjuk, én is, pedig a szarvasmarha nem tart tőle annyira, mint mi. Részben, mert ha szélmentes, száraz helyen tud pihenni, sokkal jobban érzi magát, mint egy párás, fülledt nyári napon. Aki ezeket a nyári napokat lényeges tejcsökkenés nélkül megússza, az vagy az okszerű takarmányozás csúcsai közelében jár, vagy van egy jól szellőztethető, magas légterű, jól árnyékolható istállója, vagy mindkettő. Az ilyen tél, mint amit eddig tapasztaltunk, nem szenvedés a marha számára. Sőt még van egy rejtett előnye is. 
A takarmánykeverék melegben viszonylag hamar másodlagos erjedésnek indul, befülled. Ezt a tehenek nem szívesen, sőt egyáltalán nem fogyasztják. (Méréseink szerint ezen kifejezetten segít a feltolórobot, de az még csak kevés helyen van.) Télen viszont egy jól „belőtt” takarmánynál elég a napi egyszeri kijuttatás, a többszöri feltolás. Ez azért sokat egyszerűsít a takarmányozás szervezésén. Ezt nyilván nem lehet vakon csinálni, a tehenek olykor meggondolják magukat, és nem annyit esznek, amennyi jár nekik, hanem amennyit akarnak. (Lásd: egy igazi kánikulai nap.)

További előny, hogy hidegben a tömegtakarmányoknál töredékére esik vissza a tárolás közben bekövetkező veszteség. A nedves répaszelet, a sörtörköly, a nedves CGF nyitott állapotban jóval kevésbé romlik hidegben. Igaz ez a szilázsra is, bár erősen korlátok között. Ugyanis a hatalmas tömegnek hatalmas a hőtehetetlensége. Ezért mérhettünk február vége felé a külső hőmérséklethez képest több esetben +30-35°C-ot. És ez bizonyítottan nem utóerjedés volt, hanem egyszerűen nem volt ideje még kihűlni a kazalnak.

Vitaminpótlás

A téli takarmányozás egyik fő gondja a vitaminellátás, a vitaminellátottság. Ha azt mondtam, hogy a tél az új kazal megbontásának az ideje, akkor azzal is számolnunk kell, hogy ez 

a szilázsunk fénykora. Az ekkor mért beltartalmi értékei innentől már csak lefelé tartanak. Nem látványosan persze, meg egyáltalán nem egyformán. Ami viszont egyértelműen csökken, az a benne lévő vitamin és legnagyobb szomorúságunkra a karotin mennyisége. Sok évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy egy remek trükkel – valahol láttuk ezt a módszert – megoldjuk a tehenek téli karotinpótlását, illetve ezen keresztül részben vagy egészben az A-vitamin pótlását. Ez akkoriban – mint ma is – csak drága szerekkel volt lehetséges. Termeltettünk hát a növényter­mesztőinkkel sárgarépát, betakarítottuk, megtisztítottuk, és beletettük a készülő silódepóba. Jó ötletnek tűnt ez, annál is inkább, mert az első, még tél eleji mintavétel nagyon magas karotinszintet mutatott, a várakozásunknak megfelelően. De eljött február vége, amikor is újból mintát vettünk, és bánatunkra azt láttuk, hogy a karotinmennyiség gyakorlatilag a töredékére esett vissza szilázsban. Erre is gondolva fontosnak látom, hogy ha nem is vakon, de vizsgálatokra alapozva kezdjük meg az A-vitamin pótlását vagy a meglévő adag emelését. Ha a máj A-vitaminnal jól feltöltött, felesleges az első gyanús jelre vitaminpótlásba fogni. Természetesen nem kell az állományszintű hiánytünetekig várni, mert abból kikerülni csak gazdasági károk elszenvedése árán lehet, azonban kellő mértéktartást javaslok az önmagában többnyire hasznos kiegészítőkkel szemben és a költségeink védelmében. 
A karotinpótlással kapcsolatban nem lennék ennyire határozott. Részben, mert nem kell belőle túl sok – nem termelő teheneknél 100 mg/állat –, részben mert a helyesen betakarított tö­megtakarmányok tartalmaznak annyit, amennyire az állatoknak szüksége van. Bár nem tárolódik úgy, mint az A-vitamin 
a májban, valódi gondot az előírtnál vala­mi­vel alacsonyabb bevitel tapasztalatom szerint rit­­­kán okoz. Nemcsak a tél gondja, de azé is a már említett takarmányok romlása. Igaz, hogy té­­len ez a veszteség kisebb, de messze nem nulla. Azonban a tárolási veszteséget ne úgy akarjuk csökkenteni, hogy úgysem látja a tehén, hát belekeverjük a romlott részeket is az etetőkocsiba, hanem különítsük el, és ha már megsemmisíteni nem tudjuk, de komposztáljuk, és utána szórjuk ki földre. Rossz látni, hogy a fölül penészes, alul sá­­­ros lében álló réteg hogyan kerül a tökéletes többi rész közé az etetés során. Attól tartok, hogy mes­­­sze alábecsüljük a kárt, amit azzal oko­zunk, hogy mindenféle romlott, ro­­­­hadt, penészes növényi maradvánnyal, defektes takarmánnyal terheljük a talajainkat. Jó, ha gondolunk rá, hogy a kiszórt fertőző anyag a szilázzsal, szenázzsal, szénával egyszer majd visszakerül a telepre 
a takarmányokban, folytatva a károkozást.

Búsulhat a marha, ha nem lát napot

Csak áttételesen takarmányozási kérdés, de végül röviden megemlítem, mert valamennyire azért mégis az, ezenkívül meg nagyon a télhez kapcsolódik: mindannyian rosszul éljük meg, hogy ilyenkor alig kel fel a nap, máris nyugodni akar. Így van ezzel 
a tehén is. Ezt úgy hozza a tudomásunkra, hogy hosszabb nappalok esetében többet termel, rövid nappaloknál kevesebbet. A zárt istállókban vagy a félig nyitottak esetében a nap közvetlenül nem éri őket, így nincs vagy alig van természetes D-vitamin-képződés. Azonban a fényviszonyok megváltoztatásával, a mesterséges fény idejének, intenzitásának megnövelésével, tavaszt, nyarat idézve javítani tudunk a termelési eredményeken. Tudom, ennek megvalósításához az elhatározáson túl ugyanaz kell, mint Montecuccoli szerint a háborúhoz, de hátha van, vagy lesz az is.

Minden tudás annyit ér egy gazdaságban is, amennyit meg tudunk valósítani belőle. 
A tél önmagában nem nagyobb gond, mint a többi évszak, azonban sajátos feladatokat mégiscsak ad. Ezekre érdemes figyelemmel lennünk, hogy minél kevesebb veszteséggel lépjünk át rajta.

" Januártól decemberig ugyanazt etetjük, mégis ez az ugyanaz közelebbről nézve hétről hétre más."

Nagyítás a képre kattintva!