Csiki-csuki – munkahelyek, lakások, iskolák, országok zárnak, nyitnak

Védekezésül ez ellen a törvényben előírt butaság ellen igyekeznek valamilyen intézményesített formában fellépni. A CKOT (Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácsa) például iránymutatásként arra hivatkozik, hogy alkotmányos alapelv a „józan ész szerinti jogértelmezés”, tehát nem kell mindent komolyan venni abból, amit a törvény előír. (Szembeötlő probléma, hogy a CKOT állásfoglalás nem törvény, ezért annak alkalmazását nem lehet jogszerű eszközökkel kikényszeríteni, ellentétben például a perrendtartással. Így aztán nehéz felvenni a harcot egy elszabadult jogszabállyal és az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlattal.) Ezt a bevezetőt pusztán azért illesztettem ide, mert a járvánnyal kapcsolatos jogi szabályozás kapcsán úgy érzem: van némi párhuzam: Könnyen lehet, hogy a jogi szabályozástól függetlenül – saját jól felfogott érdekünkben – a józan ész szerinti eljárást kell előtérbe helyeznünk.

A korrektség kedvéért meg kell jegyezzük, hogy (ellentétben például a perrendtartással szabályozandó élethelyzettel) a koronavírus járvány olyan váratlan és kiszámíthatatlan problémával jelentkezett, amelynek megoldására nincsenek receptek. Mintha bekötött szemmel bokszolnánk egy olyan ellenféllel, akiről fogalmunk sincs, hogy valójában hol van, mekkora, milyen nagyot üt. Így aztán bármilyen jogszabályt is hoz a jogalkotó mindig lesz mit támadni, kifogásolni azon. Kiszolgáltatott helyzetben vannak vezetőink és mi magunk is. Ez a helyzet olyasmi, mint amikor a malom játékban az ellenfél csiki-csuki helyzethez jut, minden egyes lépésnél le tud venni egyet a mi bábjaink közül.

Láttuk a tavaszi intézkedés sorozat lépéseit. Úgy gondoljuk – és könnyen lehet, hogy igazunk van ebben –, hogy a járvány nagy felfutásának gátat vetett az intézmények (főleg iskolák) bezárása, a digitális oktatásra való áttérés, a kontakt számok csökkentése, a maszk, a távolságtartás bevezetése. Sajnos láttuk, hogy milyen károkat szenvedett az oktatás színvonala, milyen nehézséget jelentett mindez a családoknak, milyen árat fizetett ezért a gazdaság. Nyilvánvalóvá vált, hogy a „vis maior” körülményre (elháríthatatlan külső ok, olyan nagyobb erő, ami a szerződésszegés következményei alól mentesíthet) való hivatkozás számtalan jogvitát fog eredményezni, jelenleg senki sem tudja, hogy meddig fog elhúzódni a járvány, így ezen jogviták mélysége és számossága mennyire fog nőni.

A társadalom, a gazdaság szereplői a közös bajból összefogással, belátással igyekeznek kilábalni. A problémát a jelenleg még rendelkezésre álló eszközökkel igyekszünk megoldani. Munkahelyek, iskolák, munkarendek, tanmenetek átszervezése (home office munkavégzés, digitális oktatás), fizetett, vagy fizetés nélküli szabadság, táppénz stb. Tudjuk azonban, hogy ezek a tartalékok jórészt kimerültek. Elfogytak a szabadságok, nem lehet mindenkit otthoni munkavégzésre kötelezni, az otthon tanuló kis gyerek mellett dolgozni nehézkes és lehetetlen hosszú távon a tanítói feladatokat szakképzetlen szülők tevékenységével kiváltani. Azt is érzékeltük, hogy akik elvesztették a munkájukat, megélhetésüket nem biztos, hogy három hónapon belül mind újból munkába tudtak állni...

A csiki-csuki hasonlatnál maradva nézzük meg elsőkét azt az esetet, amikor a munkahelyek kapuja „csukódik be”. Vagy a munkahely maga, vagy a dolgozó lehet ennek az oka.

Ha a munkáltató tönkrement, s a foglalkoztatás feltételei gazdasági okból nem biztosíthatóak, akkor nincs mit tenni (teljesen mindegy, hogy a munkáltató a vírushelyzet miatt, vagy egyéb okból került ilyen helyzetbe). Ez esetben csak a felmondás jogszerűsége, okszerűsége támadható például nem valós indokolás miatt (például, ha a dolgozó elküldésével párhuzamosan felvesznek a helyére másik alkalmazottat). Rossz hír, hogy főszabály szerint ilyenkor nem lehet kérni a visszahelyezést, legfeljebb a kártérítést (azt is csak legfeljebb 12 havi távolléti díjnak megfelelő mértékben). Nyilván sokat segítene a helyzeten, ha a munkáltatóknak nem kellene trükköznie szorult helyzetükben, hanem jelentős mértékű állami támogatással fenntarthatnák az átmenetileg effektív munkafeladat nélkül maradt dolgozók munkahelyét, s nem kellene a bérköltségek miatt felmondani a munkaviszonyokat. Sajnos ez a lehetőség nem általános, nem minden munkáltató számára elérhető lehetőség.

Ha a munkáltató nem ment tönkre, viszont az egészséges munkafeltételeket nem tudja biztosítani (például koronavírus fertőzésnek teszi ki az alkalmazottakat azzal, hogy nem biztosítja azt, hogy a fertőzött, vagy potenciálisan fertőző munkavállalóktól elkülönüljenek a többiek), akkor súlyos kárfelelősségnek teszi ki magát, elvileg... Azért nem tudom írni, hogy gyakorlatilag, mert erre még nincs gyakorlat, nem tudni, hogy egy ilyen jogvitás esetben a bíróság mennyire tekintené bizonyítottnak azt, hogy a dolgozó a munkatársától és nem bárhol máshol kapta a fertőzést, így a kárfelelősség jogalapja (a kár és a jogellenes magatartás közötti direkt ok-okozati összefüggés) mennyire lenne megalapozott. A személyes jogérzékem azt diktálja, hogy megállna a felelősség, hiszen a munkáltatót objektív kárfelelősség terheli a munkahelyen elszenvedett káresemények kapcsán, önmagában már azzal, hogy megfelelő szabályzatokat, védekezési lehetőséget, kioktatást biztosít-e a dolgozóknak. Egy egyszerű munkahelyi baleset kapcsán a munkáltatót felelősség terheli, ha a munkavállaló nem visel védőfelszerelést (pl. építkezésen védősisakot), akkor is, ha a munkáltató szerepe csak annyi a konkrét balesetben, hogy nem tudja igazolni, hogy a dolgozót megfelelő módon kioktatta a védőfelszerelés használatáról. Ilyen szemszögből nézve megállhat a felelőssége annak a munkáltatónak, aki igazolt fertőzött munkavállaló közvetlen munkatársai védelmében nem tesz meg minden általában elvárható védekező intézkedést.

Fontos kérdés, hogy mit tesz, tehet a munkáltató azokkal a dolgozókkal, akik előtt önhibájukon kívül zárul be a munkahely kapuja. Már rögtön ott megakadunk, hogy mi az, hogy „önhiba”. Komoly vitát kavart az az intézkedés, amely veszélyességét tekintve különböző kategóriákba sorolta az országokat és karanténnal szankcionálta azokat a turistákat, akik „veszélyes országból” érkezve lépték át az országhatárt, akkor is, ha a kilépéskor még nem lehetett tudomásuk arról, hogy az adott ország „veszélyes”, sőt akkor is, ha a kilépéskor az adott ország még egyáltalán nem volt veszélyes, csak később, a visszautazáskor „vált veszélyessé”. (A vitát legfőképpen Horvátország besorolása generálta, miután a nyilvánosságra került adatok alapján úgy tűnt, hogy nyilvánvalóan veszélyeket rejt magában egy huzamosabb horvátországi tartózkodás, de a besorolás valamiért mégsem igazolta ezt vissza, a jogászok egy részét pedig az zavarta, hogy ez a szabályozás visszamenőleges hatállyal tesz szankcionálhatóvá egy magatartást.) A vitatott szankció a táppénz jogosultság megtagadása volt.

Ha picit végiggondoljuk ezt a helyzetet, akkor látható, hogy extrém következményekhez vezethetne ennek a szabálynak a következetes érvényesítése: ha a dolgozó nem veszi fel a munkát és távolmaradását nem tudja igazolni keresőképtelenségének igazolásával, akkor akár azonnali hatályú felmondással is elküldhető a munkahelyéről. (Hasonló a helyzet azzal, amikor valaki előzetes letartóztatásba kerül, s emiatt nem tud megjelenni a munkahelyén, ilyen esetben sem azért fogják kirúgni, mert bűncselekményt követett el – amiről még nincs is jogerős ítélet – hanem azért, mert nem jelent meg a munkahelyén.)

Az én jogérzékem azt súgja, hogy amennyiben valaki munkavégzését jogszabályi rendelkezés lehetetleníti el, akkor az nem „önhiba”. Ha az illető egészségügyi okból nem tud munkát végezni, akkor „keresőképtelen”. Ha beteg, akkor azért, ha nem beteg, de munkatársai számára veszélyes lehet, akkor pedig azért. Jogászként azt gondolom, hogy ha valaki a tilalom bevezetését követően vállal egy kockázatos utat, akkor ennek következményeit viselnie kell (pl. saját költségen kell tesztelnie), de ha a tilalom azt követően lép hatályba, hogy ő a „tilalmas magatartást” tanúsítja, akkor joga kellene legyen ingyenes tesztvizsgálatra, a kényszerű távollét alatt táppénzre és betegsége esetén természetesen orvosi ellátásra. Sajnos nem ez történt. Ez a probléma viszont átmeneti volt, hiszen honfitársaink visszatértek a nyaralásból és a rájuk vonatkozó karantén intézkedések határideje is letelt már. (Legfeljebb kíváncsiak lehetünk, hogy lesznek-e olyanok, akik pert indítanak a táppénz megtagadása miatt.)

Nézzük most, hogy mi van akkor, ha – folytatva a csiki-csuki hasonlatot – az otthonunk kapuja csukódik be.

Ez történhet önkéntes karantén miatt (ha úgy ítéljük meg, hogy koronavírus gyanús tüneteket produkálunk, vagy valamelyik családtagunk válik gyanússá). Lényegében ezt kérik tőlünk a felelősen gondolkodó iskolák, munkahelyek. Ez eddig rendben is van. Probléma csupán a kihagyott oktatással, illetve elmulasztott munkavégzéssel van. Az igazolatlan mulasztás eléggé kardinális probléma úgy az iskolában, mint a munkahelyeken. Egyelőre még az iskolában sem elegendő a szülő nyilatkozata a távolmaradás igazolására, azt előbb-utóbb hivatalossá kell tenni, amit nyilvánvalóan csak orvosi igazolással lehet. Azon túl, hogy a laikus saját megfigyelés nem feltétlenül lesz szinkronban az orvosi szakvéleménnyel (tehát lehet, hogy nem voltunk betegek, csak azt hittük), így az igazolásnak lehet, hogy „lőttek”, komoly problémát jelenthet az orvosok komoly ódzkodása is ettől a helyzettől. Főleg a gyerekorvosok (átlagban magasabb életkorban lévő orvosok) félnek a tömegesen rájuk zúdított, potenciálisan fertőző gyerekektől, de egyébként is alapelvként halljuk az operatív törzstől, hogy a beteg ember ne menjen orvoshoz, hanem csak telefonon igyekezzen felvenni a kapcsolatot a háziorvossal. De hogyan lesz ebből akkor megfelelő időben szakszerű orvosi igazolás?

Nem önkéntes a karantén akkor fordulhat elő, ha a hatóság elrendeli a karantént, mert bizonyossá vált, hogy fertőzött személy közelségében voltunk, így annak lehetősége fennáll, hogy magunk is megfertőződtünk, illetve fertőzünk. Ilyenkor nem kérdéses a jogcím, de az továbbra is kérdés marad, hogy a munkát hogyan tudjuk ellátni, vagy hogyan tudjuk összeegyeztetni a gyerekeink tanításával. Miután a tavaszi „első hullám” után sokunknak elfogyott az éves rendes szabadsága, a fizetés nélküli szabadság jogintézményét pedig nem erre az esetre találták ki (ezért szerintem ilyesmire kényszeríteni a munkavállalót nem etikus, mi több: jogszerűtlen), s miután sajnos nincs meg minden munkahelyen, illetve munkakörben az otthoni munkavégzést lehetősége, így az effektív munkavégzés nyilvánvalóan komoly akadályokba ütközhet. Talán megoldást jelenthetne, ha a „gyanúba keveredett”, de tüneteket nem produkáló embereket a karantén elején a lehető legrövidebb időn belül, ingyenesen letesztelnék, s legalább lerövidíthető lenne az az időszak, amit munkából kivéve kell eltölteniük, könnyen lehet, hogy feleslegesen. Valamiért ez a módszer sem működik, tudomásom szerint nem történik meg minden ilyen esetben a tesztelés, a karantén türelmes kivárása mellett bíznak abban, hogy az érintettek mégsem betegek. Aki pedig türelmetlen, az végeztessen vizsgálatokat saját pénzen, magyar átlag pénztárcákhoz viszonyítva elég borsos áron.

Nézzük végül, hogy mi van akkor, ha „csiki-csuki” az ország határai zárulnak be.

Mint láttuk, ez a történet is eléggé drasztikusan indult: az egész világ piros jelzést kapott. Pár nap elteltével azonban kicsit felpuhultak a szabályok. A V4-ek, a határon túlra ingázók, az üzleti ügyben, hivatalos elfoglaltság miatt utazók, sport, illetve kulturális eseményre érkezők miatti kivételek kicsit kuszává, átláthatatlanná tették a szabályokat. Emellett a szeptember eleji tesztelések adataiból a járványügyi szakemberek azt a következtetést vonták le, hogy a vírus terjedése már nem köthető egyértelműen a külföldről beutazókhoz, a kontaktus kutatás már nem vezethet el sikeresen a terjesztők személyéhez, így nem lehetséges a fertőzöttek hatékony elszeparálása a többiektől.

Egyes részlet szabályok ráadásul sajátos ellentmondásokat mutatnak. Úgy tűnik, hogy bizonyos szituációkban könnyebb egy potenciálisan veszélyes országból bejutni egy kiemelt sport rendezvényre, mint a külföldről beutazó magyarnak itthon zavartalanul felvenni a munkát. Emellett kisebb nemzetközi bonyodalom lett abból, hogy az Európai Unión belüli megkülönböztetés (a V4-ek a többiektől eltérő szabályozás alá esnek) nem nyerte meg a tetszését az Európai Unió bizonyos vezetőinek.

Úgy tűnik tehát, hogy a határzár nem a leghatékonyabb és nem is a legértelmesebb intézkedés (jelenlegi formájában semmiképpen).

Ennek a rovatnak a feladata jogi iránymutatás lenne olyan megfogalmazással, ami a jogi szakzsargontól idegenkedő olvasóknak is elfogadható stílusban és nyelvezettel íródik. Belátom, hogy ebben a témában ez most rendhagyóra sikeredett. Valódi konkrét tanácsot már csak azért sem tudok adni, mert lehet, hogy mire ez a cikk megjelenik, addigra gyökeresen megváltozik a helyzet és a jogszabályok is.

Összegzésem nem szigorúan jogi természetű. Az ismeretlen szituációkra vonatkozó szabályszerűség: attól még, hogy valamit nem értünk nem biztos, hogy annak nincs értelme és fordítva: attól még, hogy valamit értünk nem biztos hogy annak van értelme. Éppen ezért: attól még, hogy valamit jogszabály lehetővé tesz, vagy nem tilt az nem biztos, hogy az jó vagy biztonságos. Tehát: Ne a jogszabályokban keressünk fedezéket a vírusok elől! Sokkal inkább saját józan eszünkben.

Szerző: Zeke László, Fotó: Pixabay