Vadföldgazdálkodás és a fenntartható vadgazdálkodás kapcsolata

A vadföldek elsődleges funkciója a természetes táplálékforrások kiegészítése, különösen azokban az időszakokban, amikor az élőhely természetes produktivitása nem képes kielégíteni a vadállomány igényeit. A megfelelően elhelyezett és gondozott vadföldek hozzájárulnak a vad térbeli koncentrációjának irányításához, ezáltal csökkentik a környező mezőgazdasági kultúrák terhelését. Különösen fontos, hogy a vadföldek a vadváltóhelyek és rendszeresen használt vonulási útvonalak közelében helyezkedjenek el. A tapasztalatok szerint azok a vadföldek, amelyeket a vad mozgási szokásainak figyelmen kívül hagyásával alakítottak ki, gyakran kihasználatlanok maradnak, miközben a vad továbbra is a mezőgazdasági kultúrákat keresi fel. A fenntartható vadgazdálkodás szempontjából tehát nem a vadföldek mennyisége, hanem azok funkcionális elhelyezése bír meghatározó jelentőséggel.

A fenntartható vadgazdálkodásban a vadföldek nem helyettesítik, hanem kiegészítik a természetes élőhelyeket.

Vadföldgazdálkodási alapok

A vadföldek növényösszetételének megválasztásakor a helyi adottságok, a vadfajok ismerete, és az éves táplálékigények figyelembevételével kell dönteni. A füves-herés keverékek különösen alkalmasak tartós vadlegelők kialakítására, mivel jó regenerációs képességgel rendelkeznek, és megfelelő ápolás mellett hosszú időn keresztül biztosítanak zöldtakarmányt.

A nyiladékok, allék, erdők közötti tisztások, védgátak és egyéb, művelésből kivont területek megfelelő kezelés mellett kiváló vadlegelőkké alakíthatók

A fenntartható vadgazdálkodásban a vadföldek nem helyettesítik, hanem kiegészítik a természetes élőhelyeket. A nyiladékok, allék, erdők közötti tisztások, védgátak és egyéb, művelésből kivont területek megfelelő kezelés mellett kiváló vadlegelőkké alakíthatók. Ezek rendszeres kaszálása, szükség szerinti tápanyag-utánpótlása és a természetes növénytársulások támogatása stabil, egész évben használható zöldfelületet biztosít a vad számára. Ezeknek a területeknek a tudatos bevonása a vadgazdálkodásba csökkenti az intenzív beavatkozások szükségességét, és erősíti az élőhely-mozaikosságot. A vadföldgazdálkodás így válik a fenntartható vadgazdálkodás egyik legfontosabb eszközévé: nem csupán takarmánytermelést jelent, hanem az élőhelyminőség javítását, a vad térhasználatának irányítását és a konfliktusok hosszú távú mérséklését.

A vadföldgazdálkodás komplex szerepe

A vadgazdálkodási gyakorlatban általánosan elfogadott viszonyítási alap, hogy 100 kg élősúlyt 1 szarvasegységnek tekintünk. Ez az érték önmagában nem tükrözi pontosan az egyes állatok tényleges tápanyagigényét: például tíz darab, egyenként 10 kg-os malac tápanyagigénye meghaladja egyetlen, ugyancsak 1 szarvasegységet képviselő szarvastehénének szükségletét. Ennek oka, hogy a kisebb testű, de nagyobb fajlagos testfelülettel rendelkező, valamint intenzív fejlődésben lévő állatok viszonylag több energiát és tápanyagot igényelnek. Ez a jelenség a vadon élő állatok esetében fokozottan érvényesül, hiszen a környezeti hatások és a folyamatos mozgás is növelik az energiafelhasználást.

Hirdetés

A gazdasági haszonállatokhoz hasonlóan a vadon élő állatok szaporodóképességét és ivarzási erélyét is alapvetően meghatározza a takarmányozás minősége. A fehérjék, az ásványi anyagok és a vitaminok hiánya kedvezőtlenül hat a szaporodásbiológiai folyamatokra. Egyes vadgazdaságokban tapasztalható, aggasztó mértékű meddőség hátterében gyakran az elégtelen fehérje-, ásványianyag- és vitaminellátás áll. Nem véletlen, hogy a vadfajok szívesen fogyasztják a fehérherét, amely jelentős mennyiségű fehérjét, ásványi anyagot és karotint tartalmaz, ösztrogénhatású vegyületei révén kedvezően befolyásolja az ivarzást. Az ősszel sarjadó rozs, lucerna és fehérhere ösztrogénaktivitása, illetve magas karotintartalma kimutathatóan fokozza a szarvasbikák spermatermelését.

A szaporodó állatok különösen érzékenyek a fehérjehiányra, ezért fehérjeszükségletük kielégítése minden körülmények között alapvető vadgazdálkodási feladat. A túlsúlyban szénhidrátot, de kevés fehérjét tartalmazó takarmányok – így például a kukorica és más fehérjeszegény abrakok – nemcsak kondícióromláshoz, hanem úgynevezett ivarzásközönyhöz is vezethetnek. Hasonlóan kedvezőtlen hatású az ásványi anyagok hiánya, különösen a foszfor, a mangán és a réz elégtelen bevitele. A vitaminok közül kiemelkedő jelentőségű az A- és különösen az E-vitamin, amelyek hiánya elégtelen ivarzást, illetve meddőséget okozhat. Ezek a problémák jól megtervezett vadföldeken termesztett, vegyes összetételű zöldtakarmányokkal nagyrészt megelőzhetők, a téli időszakban pedig kiegészítő jelleggel különböző premixek és vad­tápok alkalmazása is indokolt lehet.

A vemhes és szoptató anyaállatok tápanyagigénye jelentősen megnövekszik. A vemhesség során az életfenntartó szükségleten felül a magzatok fejlődéséhez szükséges tápanyagokat is biztosítani kell. A vemhesség alatti tápanyagigény fajonként jelentősen eltér. Az őzsuta esetében például az üzekedést követően mintegy 100–120 napig nem mutatható ki számottevő többletigény, ezt követően azonban hat hónap alatt rendszerint két gidát nevel fel. Egy 15–20 kg tömegű őzsutánál a vemhesség során a magzatok és az alomsúly együttesen az anya testsúlyának közel egyötödét is elérhetik. Hasonlóan nagy terhelést jelent a vemhesség a vaddisznókocák számára, amelyek mintegy 120 nap alatt 5–7 malacot hordoznak, 6–8 kg összes alomsúllyal. A szarvas, a dámszarvas és a muflon vemhessége kiegyenlítettebb lefolyású, de ezeknél a fajoknál is jelentős az anyaállat szervezetének terhelése.

Hirdetés

Az ellést követően a tápanyagigény tovább növekszik, mivel az újszülöttek szükségleteit hosszabb ideig kizárólag az anyatej fedezi. A szarvastehén tejtermelése az ellést követő napokban 1,5–2,0 kg, két hét múlva 3,5–4,0 kg, egy hónap elteltével pedig akár 5 kg is lehet, miközben a borjú testsúlya 9–12 kg-mal gyarapodik. 1 kg, mintegy 5% zsírtartalmú szarvas- vagy őztej előállításához az életfenntartó szükségleten felül jelentős mennyiségű energia, emészthető nyersfehérje, valamint kalcium és foszfor szükséges. Írja tanulmányaiban Dr. Kölüs Gábor.

Télen, kiegészítő jelleggel különböző premixek és vad­tápok alkalmazása is indokolt lehet

A vaddisznókoca tejtermelése az ellést követően szintén gyorsan emelkedik: egy nyolcmalacos koca az első napon körülbelül 1 liter, rendkívül tápláló tejet ad, amely hetenként további egy literrel növekszik, és egy hónap múlva eléri az 5 litert. A szoptatás végére azonban az anyakoca testsúlyából akár 5–10 kg-ot is elveszíthet.

Elmondható tehát, hogy a vemhes és szoptató anyaállatok tápanyagszükséglete között jelentős különbségek mutatkoznak, különösen a szarvasfélék és a vaddisznó összehasonlításában. A nagy alomszámú fajok esetében a magzatneveléshez és az ellést követő szoptatáshoz szükséges többlettápanyag arányosan növekszik. Mindez egyértelművé teszi, hogy a jól megtervezett vadföldgazdálkodás és a célzott takarmányozás nélkülözhetetlen feltétele a vadállomány hosszú távon is fenntartható szaporodásának és jó kondíciójának.

A vadon élő állatok szaporodóképességét és ivarzási erélyét is alapvetően meghatározza a takarmányozás minősége.

Szerző: Tarjányi Lili – AgrárUnió