Ártatlanul elítélve – Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet

Korábban „népszokás” volt nőnapon hóvirággal köszönteni a hölgyeket, ahogyan elvárás volt az általános iskolákban a tananyaghoz igazodó bogarakat gyűjteni. A debreceni Nagyerdő az én gyermekkoromban még hemzsegett a hőscincérektől, szarvasbogaraktól, merészebb gimnáziumi biológia-szakkörökön sor került békaboncolásra, ebihalak begyűjtésére és kifejlődésének megfigyelésére, fizikaszakkörön Volta híres békacombkísérletének megismétlésére. Természetesen ez ma már a múlt, az összes hazai békafaj védett, ahogyan a ma már a Nagyerdőn nagy ritkán látható hőscincérek is. Fontosabb a védett fajok megóvása, védelme, mint a gyerekek ösztökélése arra, hogy a „tananyagról” személyes tapasztalatokat is szerezzenek az állatok elpusztítása árán. Mostanság a harlekinkaticák inváziója és a jól ismert őshonos katicák kritikus megfogyatkozása miatt jól látható, hogy jobban jártunk volna, ha a hajdanában bogárgyűjtőbe került őshonos katicákat inkább a bokrok ágain hagytuk volna…

Bűnös, bűntett nélkül is

A korábbi cikkek kapcsán volt olyan olvasó, aki – félreértve szándékomat, az általam képviselt érdekeket – úgy vélte, hogy a természetvédők tevékenységét kifogásolom, ostorozom, s szorgalmazom a visszaszorítását. Ezért ismétlem meg, hogy a célszerű és hatékony természetvédelemmel nemhogy nincs problémám, de kifejezetten örülök annak, ha az értelmetlen pusztításnak a természetvédelem elejét veszi, akkor is, ha ez eredetileg kedves „népszokás” vagy iskolásoktól megkövetelt „házi feladat”.
A témához kapcsolódó, kifejezetten érdekes jogi probléma viszont az a sajátosan abszurd jogalkalmazási gyakorlat, amellyel saját praxisban találkoztam. Sajátos módon megeshet, hogy bár semmiféle gonosz szándék nem vezet bennünket, mégis – tudtunkon kívül (!) – súlyos, szándékos bűncselekmény (természetkárosítás) elkövetőivé válunk, és azon kapjuk magunkat, hogy ujjlenyomatot, tenyérnyomatot vesznek tőlünk, lefotóznak és bűnügyi nyilvántartásba vesznek bennünket, aztán meg ott ülünk a vádlottak padján, és nagyokat pislogunk, hogy mi is történt itt tulajdonképpen!

A konkrét jogeset sajátossága volt ráadásul az, hogy védencemnek nemcsak szándékában nem állt gonosztettet végrehajtani, fogalma sem volt arról, hogy bűncselekmény valósul meg az ő főszereplésével, de még csak nem is csinált semmit. Úgy vált ártatlan emberből „bűnözővé”, hogy megváltoztak a jogszabályok, és felütötte fejét egy sajátos jogértelmezési gyakorlat!

Az abnormális jelenség megértéséhez tudni kell, hogy a magyar jog ismer úgynevezett „állapot-bűncselekményeket”. Ez azt jelenti, hogy a bűncselekmény nem más, mint egy állapot, amelyért az elkövető attól függetlenül tartozik felelősséggel, hogy ennek az állapotnak az előidézésében bizonyítható lenne, hogy mi az elkövető pontos szerepe. A törvény ilyen módon teszi felelőssé azt, akinél lőszer, fegyver, robbanószer van. Nem kell vizsgálni, bizonyítani, hogy az illető miért, hogyan, mi célból vette, tartja birtokban azt az egy szem lőszert, amit talált nála a rendőrség. Teljesen mindegy, hogy ajándékba kapta, emlékbe hozta el a sorkatonai szolgálatból, régiségvásáron vette, vagy fegyveres támadásra készül… Ha nála van a lőszer, és nincs rá engedélye, akkor bűnös.

Méltatlan eljárások

Debrecenben a nyomozó hatóság, a vádhatóság és a bíróság is arra a különös álláspontra helyezkedett, hogy ugyanígy kell a természetkárosításos ügyekben is eljárni. Ha engedélykötelesen tartható védett állat, növény (vagy akár ezek bármilyen származéka, része) birtokában van valaki, és erre engedélye nincs, akkor megvalósul a természetkárosítás bűncselekménye. Nincs jelentősége annak, hogy az illető tudja-e, hogy ami nála van, az védett, illetve engedélyköteles állat/növény vagy ezek származéka. Nem érdekelte a rendőrséget, hogy az hogyan került az elkövető birtokába. Az sem érdekelte (a bíróságot sem), hogy míg a fegyver, lőszer, robbanószer esetében vélelmezhető, hogy egy felnőtt ember felismeri annak mibenlétét, addig a több tízezer védett élőlény listájával senki nem lehet naprakészen tisztában. További nehézség, hogy még ha valaki ismeri is a jogszabályban latinul, magyarul leírt összes védett faj elnevezését, attól még az egyedek felismerésére, megkülönböztetésére hibátlanul senki nem képes, a törvénynek ugyanis nem része a növény-, illetve állathatározó. (A gyakorlott biológusnak is gondot jelenthet például a nyuszt és a nyest megkülönböztetése egy apró torokfolt alapján, holott az egyik védett, a másik nem.) Gyakorlatilag megoldhatatlan nehézség a származékok felismerése. Nemcsak a tollakról, tojásokról, bőrből készült dísztárgyakról van szó (bár ember legyen a talpán, aki felismeri, hogy a pénztárcája például elefántbőrből van), hanem akár a molekuláris szintű származékról is. Ilyenek a kenőcsök, porok vagy a feldolgozott nyersanyagok. Konkrét debreceni esetet említve a vád tárgyává vált az a macskagerezna (az elpusztult állat kikészített bőre), amelyről a szakértő kimutatta, hogy a farkán látható halvány feketés gyűrűfoltokból megállapítható, hogy a házimacska felmenői között (valamelyik nagyszülő) vadmacska lehetett, így a gereznában egynegyed részben vadmacskagének vannak, tehát az védett állat származéka.

Az igen kellemetlen „rabosítás” és az önmagában is megszégyenítő büntetőeljárás további kellemetlen hozadéka, hogy a magyar állam tulajdonában lévő védett természeti értékek miatt – a büntetés mellett – kártérítési felelősség is felmerülhet, ami fokozottan védett madarak esetében például tojásonként akár egymillió forint is lehet.

Képtelen vádaskodás

Védencem büntetlen előéletű –92 éves aggastyán, aki Ferenc József császár és király uralkodása idején látta meg a napvilágot –, Erdélyből települt át hazánkba, a jogesetet megelőzően több mint negyven évvel. Vadászként trófeák, preparált állatok voltak a birtokában, ezeket még Erdélyből hozta magával. Amikor az állatokat elejtette, azok még nem voltak védettek. A védettségről szóló nemzetközi egyezményeket is csak évtizedekkel később fogalmazták meg, Magyarországon pedig még később léptek hatályba ezek a jogszabályok. Így esett, hogy a tisztességben megöregedett vadász gyanútlanul tartotta polcán a preparátumokat, ezenközben egyszer csak, mit sem sejtve szándékos bűncselekményt elkövető „bűnözővé vált”.

Derekasan védekeztünk a képtelen vád ellen. Ebben az embertelen és öncélú eljárásban empátiát vártunk a vádhatóságtól és a bíróságtól, amelynek híján igyekeztünk észérveket is felhozni. Hivatkoztam a fürjtojáslevesre (csatolva az étterem étlapját, a levesben úszó három tojást ábrázoló fotóval), a néptáncosok kalapjára (az oda tűzött árvalányhajjal), csatoltam egy sor iskola biológia-szertárában készült fotót védett állatok preparátumáról, hivatkoztam az értékes hangszerek elefántcsont borítású billentyűire, gitárhúr lábazataira, a csikósok kalapjába tűzött darutollra és még sok minden másra. A leveshez nem kaptam védettállat-származék birtoklására feljogosító engedélyt. A néptáncosoknál, csikósoknál sem volt a bő gatya zsebében engedély az árvalányhaj, darutoll birtoklására. A bioszszertárakban sem volt engedély, a zongoraművész és a hangszerboltos sem rendelkezik ilyennel. Hangoztattam, hogy nálam a kertben nyílik hóvirág, és a rigók is minden évben fészkelnek ott, birtoklásukra nincs engedélyem, ugyanakkor ettől még nem válok bűnözővé. Próbáltuk meggyőzni őket arról, hogy a védett állat (származéka) megszerzésének körülményeit vizsgálni kell. Az „elkövető” csak akkor bűnös, ha szándéka jogellenes, tudja, hogy amit csinál, az természetkárosítás. Tehát hogy a természetkárosítás nem „állapot-bűncselekmény”. Nem mindegy, hogy a természetkárosító orvvadászként ezerszámra irt ki pacsirtákat azért, hogy azokat kicsempészve az országból a méregdrága „kulináris csemegét” eladja a megrendelőnek, és ezt találják meg nála, vagy jóhiszeműen vásárol egy ajándékboltban valami dísztárgyat, joggal gondolván, hogy a kereskedő nem árul tiltott terméket.

Meggyőződésem, hogy az ilyen eljárások ellentétesek a természetvédelem nemes céljával, a jogalkotó akaratával. Legfeljebb a váderedményességi mutatót, a statisztikát kozmetikázzák, a számokból ugyanis úgy tűnhet, mintha az ilyen ügyek is a természet védelmét szolgálnák. Kérdés, hogy nem inkább a tisztességes bírósági eljárásba vetett bizalmat ingatják-e meg.

Mindenesetre ne tegyük bűnözővé a hölgyeket hóvirággal!

Szerző: Zeke László