Szádor, az agresszív élősködő – A védekezés lehetőségei a napraforgó-termesztésben

Terméskiesést okoz
A napraforgószádor tipikus élősködő szervezet, amely a napraforgónövény gyökeréhez kapcsolódik, szívógumót fejleszt, ezáltal tápanyagokat és vizet von el a fertőzött növénytől, ami jelentős legyengülést és akár húsz–hatvan százalékos terméskiesést okozhat a gazdanövényben. Erős fertőzés esetén akár harminc-negyven szádor is élősködhet egyetlen napraforgónövényen. Az Orobanche nemzetségbe több mint száz faj tartozik, azonban ebből csupán öt faj kártétele tekinthető gazdasági szempontból jelentősnek.

A napraforgó-termesztésben a következő szádorfajok okozhatnak gazdasági kárt:
• 
napraforgó- vagy bókoló szádor (Orobanche cernua Loefl. subsp. cuma-na [Wallr.] Soó)
• 
dohányfojtó szádor (Orobanche ramo-na L.)
• 
kis vagy lóherefojtó szádor (Orobanche minor SM)
• 
sárga szádor (Orobanche Lutea Baumg)
• 
vérveres szádor (Orobanche gracilus SM)
A két meghatározó szádorfaj közül a dohányfojtó szádor több növényfajon is élősködik (dohány, burgonya, napraforgó, paradicsom stb.), ezzel szemben a nap-ra-forgószádor szinte kizárólag a napraforgón.
Rendkívül ellenálló élősködő
A napraforgószádor Ázsiából származó, síksági, kontinentális faj, amely az elmúlt évtizedekben jelent meg Dél- és Kelet-Európában. Magyarországi első megjelenését a Nyírségben regisztrálták 1941-ben. A vajvirágfélék családjába tartozó faj klorofillt nem tartalmazó, élősködő növény. Származásának géncentruma a Fekete-tenger térségére tehető. A növény kékes-ibolyás virágzattal rendelkező, el nem ágazó szárú parazita. Hajtása egyenes, erős, sokszor a két-három centimétert is elérheti. Termése kerülékes vagy tojásdad alakú. A mag ovális, csepp vagy háromszög alakú, felülete fényes, hálózatos. A gazdanövény gyökerei közelében, az azokkal való kapcsolat kialakulásakor indul az élősködő magja csírázásnak. A parazita szaporodóképletei a gazdanövény hajszálgyökereivel kontaktusba kerülve primer hausztóriumot alkotnak. 
A kialakult hipokotil gumókból tarackszerű képletek hajtanak ki, amelyek másodlagosan is behatolnak a gazdanövény gyökereibe. Ezeknek a másodlagos hausztóriumoknak a kialakulásával alakul ki a végleges kapcsolat, és ezekből a szekunder gumókból lesz a napraforgószádor hajtása. Virágzáskor tíz–negyven toktermést fejleszt, amelyek mindegyike 1500-2000 magot hoz létre. A magok egészen aprók, ezermagtömege 0,002–0,004 gramm. Egy növény általában 30-60 ezer magot hoz. 
A magvak apró mérete a terjedésüket megkönnyítik. A magvakat főként rovarok terjesztik, de magja a kaszatok felületén is megtapadhat, emellett a vízmozgások és a szél is elősegíthetik a terjedésüket. 
A napraforgószádor magja (kemény héja miatt) rendkívül ellenálló a környezeti hatásokkal szemben, és a csírázóképességét akár tíz-tizenöt éven keresztül képes megőrizni.
Egyre ellenállóbb rasszok
A gyomnövény kiváló ökológiai adaptációs képességekkel rendelkezik, ezért eltérő termőhelyeken különböző rasszok kialakítására képes. Napjainkban a napraforgó-nemesítés egyik meghatározó tényezője a kialakuló rasszokkal szembeni rezisztencianemesítés. A nemesítőházak kínálatában szereplő hibridek többsége az A–E rasszokkal szemben, a legújabb hibridek pedig a G rasszal szemben is (A–G) rezisztenciát mutatnak. Az agroökológiai tényezők közül a talajok tulajdonságai nagymértékben befolyásolják a szádor fertőzőképességét. Mészben gazdag, magas kalcium-karbonát-tartalmú talajok, valamint a semleges vagy enyhén lúgos talajviszonyok elősegítik a szádorfélék terjedését. A fertőzést gyorsító talajtani tényező az irodalmi források szerint az aránytalan tápanyagellátás is. Vizsgálatok igazolták, hogy a talajok nitrogéntartalmához viszonyított magas Al-oldható foszfor- és káliumellátottság elősegíti a szádor terjedését.
A parazitával szemben számos védekezési mód létezik, azonban a legbiztonságosabb védelmet a hibridek rezisztencianemesítése adja. A korszerű olajiparihibridkínálatban szereplő genotípusok nagy része rendelkezik rezisztenciával a napjainkban veszélyt jelentő rasszokkal szemben. A rezisztenciagének beépítése következtében a parazita gazdanövény gyökerén keresztüli kapcsolata gátolt. A nemesítők számára folyamatos kihívást jelent azonban az egyre újabb rasszokkal szembeni genetikai védelem kialakítása. A különböző szádorrasszok patogenitásában is különbségek lehetnek. Az A vagy szelíd rassz gyengébb pa-togenitású, és a napraforgó elvirágzása után jelenik meg az állományokban, míg a B rassz már négy-hat leveles korban megjelenik és virulensebb élősködő. A rasszok további kialakulása egyre agresszívebbé tette azokat. Az agrotechnikai védekezési módszerek között elsőként említendő a napraforgószádorral fertőzött területeken az okszerű vetésváltás alkalmazása. A gyomnövénnyel fertőzött termőhelyen a napraforgó önmaga után hat-hét évig nem következhet, ugyanakkor még ez sem mindig elegendő, mivel az élősködő magjai tíz-tizenöt évig is életképesek maradhatnak. A mechanikai úton történő gyomirtás sem kielégítő megoldás, mivel nagyon munkaigényes, és a tenyészidőszakban folyamatosan szükséges végezni a szádorhajtások irtása érdekében.
Van mód biológiai védekezésre
A biológiai védekezési módszerek eszköztárában nagy szerepük van a szádort károsító élő szervezeteknek. Fontos a gyomnövény elleni védekezésben a szádoraknázólégy (Phytomyza orobanchia (Kalt). A legfőbb kárt a rovar lárvái okozzák a toktermés károsítása által, azonban a rovar imágói is jelentős kártételre képesek, mivel érési táplálkozást folytatnak a szádorfajokon, valamint a párosodást követően a nőstények a tojásaikat a virágkezdeményekbe helyezik. Újszerű és hatékony megoldást jelent a napraforgószádor elleni védekezésben a Clearfield technológia bevezetése. A napraforgó gyomirtási technológiáját tökéletesítő technológia egyben a szádorrezisztencia kialakításának hatékony módszere. Az ima-za-mox hatóanyaggal szemben rezisztens Clearfield-napraforgóhibridek a hatóanyag posztemergens kijuttatását követően rezisztenssé válnak a szádorral szemben. A szádorfajok gyérítésében kedvező eredmények érhetőek el a pendimetalin hatóanyagú növényvédő szerekkel is.
Összességében megállapítható, hogy a napraforgószádorral fertőzött területeken a fent említett védekezési lehetőségek többé-kevésbé sikeresek lehetnek az élősködő gyomnövénnyel szemben, azonban a fertőzött termőhelyeken mindenképpen a kártételt okozó rasszok mindegyikével szemben rezisztens napraforgóhibridek választása nyújthatja a legnagyobb biztonságot.

Szerző: Dr. Szabó András Felhasznált irodalom: Frank József – Szendrő Péter (2011): A napraforgó. Szent István Egyetemi Kiadó, Gödöllő Vranceanu A. V. (1977): A napraforgó. Mezőgazdasági kiadó, Budapest