Eljutni a főművektől az öntözőrendszerekig

AgrárUnió: Számos stratégiai anyag készült az elmúlt 10-15 évben, ezekben alkotóik eltérő mélységekben, de kitérnek az aszállyal való küzdelemre. Idén két fontos dolgot kell megemlítenünk: a Vizet a tájba! programot, ennek az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) a programfelelőse, illetve az Aszályvédelmi Operatív Törzs felállítását, amely elsősorban az Aszályvédelmi Akcióterv végrehajtásának nyomon követését, és az aszály okozta várható károk mérséklését kapta feladatául a Kormánytól. A probléma régóta terítéken van, kutatott, adatolt. De hogy állunk a gyakorlatban az aszályvédelemmel?

Hubai Imre: Az évről évre áthúzódó aszály legfőbb oka –, ahogy azt 2020 óta egyértelműen tapasztaljuk – elsősorban az évek óta tartó csapadékhiány, ami szinte állandósult, és évről évre az őszi és téli időszakban sem érkezik meg a szükséges csapadékmennyiség. Egy tartósan vízhiányos állapotot lehetne kezelni a folyók vízhozamából, de idén azt láttuk, hogy a folyóink vízgyűjtőjére sem érkezett meg a szokásos téli-nyári csapadékmennyiség: nagyon alacsony volt a vízhozamuk és a vízszintjük is, ami lehetetlenné tette, hogy a duzzasztás nélküli szakaszokon kivezessük oldalirányba a folyóink vízkészletét, és elkezdjük a tájat tölteni vele. Már március elején kihirdette a Vízügy a tartósan vízhiányos állapotot. És amit az Aszályvédelmi Operatív Törzs megalakulásával, majd később az Aszályvédelmi Akcióterv elfogadásával és végrehajtásával a Kormányzat letett az asztalra, az mintegy 22 milliárd forint költségvetési fedezet a térítésmentes öntözővíz biztosítására, a vízkészletjárulék térítésmentessé tételére; vízrendszeri fejlesztési beruházások, holtágakban, tározókban történt vízmegtartás, táji vízelárasztások költségvetési fedezete és az azonnali végrehajtás voltak. A Kormányzat célja: ellenállóbbá tenni a gazdálkodókat a klímaváltozás káros következményeivel szemben, stabilizálni a hozamokat, a mezőgazdaságból származó jövedelmeket, és megfizethető szinten tartani az élelmiszerárakat, alacsonyan tartani az inflációt. Ebből a forrásból a gyakorlati megvalósítás egy része tehát valóban a mezőgazdasági vízhasználat 125-130 százalékos vízigényeinek biztosítása (550-600 millió köbméter) volt, és ezen felül sikerült a tájban, nagyjából fél balatonnyi, 1 milliárd 50 millió köbmétert visszatartani, ami hozzájárult, hogy a talajból is ugyanennyivel kevesebb talajvíz távozott, és a földben maradt. Nagyságrendileg az látható, hogy a tartós aszály ellenére is pozitívvá vált a folyók vízmérlege: több víz folyt be az országba, mint amennyi távozott.

Hirdetés

„Az infrastrukturális problémák egyértelműek: nem fogunk a jövőben sem nagyobb földterületeket elérni a harmadlagos művek rendbetétele és a fenntartásuk nélkül.”

AU: Kevés szó esik arról, hogy a nagy sajtóvisszhangot kapott Homokhátságon fölül mely tájegységekben nélkülözhetetlen a táji vízpótlás?

HI: A Közép-Dunántúltól a Dél-Dunántúlon át a Duna–Tisza közén keresztül a Tiszántúlig, hegyvidékeink és síkságaink szinte mindegyike, nagyjából 81 000 km² szenvedett idén is a tartós vízhiánytól. Mondhatnám még a Rábaközt, a gödöllői térséget is, hiszen akár a Tápió, a Zagyva, a Tarna medrében való vízmegtartás, a Tápión a rönkgátépítési munkák is azt támasztják alá: az idei aszályvédelmi intézkedésekkel próbál válaszokat adni és elhúzódó védekezésre rendezkedik be a vízügyi ágazat. Az aszállyal kapcsolatban szinte mindenki, mindig az agráriumra tekint, mondván, „miért nem tartanak vissza a gazdák több vizet a területükön?” Egyrészt azért, mert erre csak ott van mód, ahol van miből. Másrészt meg kell nézni: ahová ki tudtuk idén helyezni a vizet a folyók medréből, azok általában olyan mély fekvésű területek, medrek, amelyek az adott folyó korábbi – szabályozás előtti – medréhez tartoztak. Ilyenek például a holtágak, és a csatlakozó tórendszerek, de a szántóföldek esetén csak az engedéllyel rendelkező vízigények kielégítésére volt meg a vízkészlet. A holt medrek fizikailag közel vannak ugyan a folyóhoz, de még mindig „messze vannak” attól a táji vízmegtartástól, ami elöntésével a hatásterület akár 50-100 km távolságra is tovább fokozható. Ennek előfeltétele a jól működő, karbantartott, fenntartott főművek, öntözőcsatorna-hálózat megléte. Ezeket a régen jól működő árvíz- és belvízmentesítő társulatok – a víztársulatok – munkája tartotta fenn. Viszont a 2010-es évektől ezeknek a társulatoknak a léte fokozatosan ellehetetlenült onnantól kezdve, hogy nem volt kötelező a gazdálkodóknak a területalapú érdekeltségi hozzájárulást fizetniük – és nem is fizették. A területi vízgazdálkodási egységek jó része mára kezeletlen, rossz karban van. A tartós vízhiány pedig országszerte „megjelent”, és egyre élénkebben foglalkoztatja a közvéleményt, hogy ha ezeknek az egységeknek az az eredeti funkciójuk, hogy a főművektől egészen az öntözőrendszerekig eljuttassák az öntözéshez szükséges vizet, akkor kezelőt kell találni, és működőképessé kell tenni az egységeket.

Hirdetés

Az Aszályvédelmi Akcióterv óriási tanulsága az, hogyha fel is töltjük ezeket a tereket, ha meg is tudjuk tartani, mondjuk, a korábban említett 1 milliárd 50 millió köbméternyi vizet a tározóterekben, medrekben, holtágakban, a csatornák tározókapacitásának a maximális kihasználásával, akkor is még mindig óriási távolságra lesz ez a vízmennyiség azoktól a szántóterületektől, ahol semmilyen víz nem tárolható be, ha nem hullik a felszínre csapadékvíz. És ha nem tudnak a csapadékvízzel gazdálkodni a gazdálkodók, akkor odavezetni a földjeikre a felszíni vizet nagyon körülményes. És nem marad más választás számukra, mint a rendkívül drágán kitermelhető felszín alatti víz.

Ilyen is volt… 200 holdas rizsföld öntözőcsatornája, 1938, Köröstarcsa. Fotó: Fortepan/Flanek-Falvay-Kováts

Az infrastrukturális problémák egyértelműek: nem fogunk a jövőben sem nagyobb földterületeket elérni a harmadlagos művek rendbetétele és a fenntartásuk nélkül. És itt egyre bonyolultabbá válik a helyzet. A Vízügy ugyanis csak azokat a csatornákat kezeli, amelyek az ő vagyonkezelésében vannak. Tapasztalható, hogy nagyon sok helyen az országban a belvízelvezető művek, meliorációs művek, másod- és harmadlagos művek is elhanyagoltak, mert ezeknek egész egyszerűen nincs vagyonkezelője. Roppant nehéz volt megmondani az idei nyár elején, hogy a jórészt ismeretlen műszaki állapotú, akár vegyes tulajdonosi hátterű művek közül melyik az, amibe vizet tudunk vezetni – bárminemű műszaki akadály, hiány, akár peres eljárás nélkül. Vagyis már most mindenképpen tudatosítani kell a gazdatársadalomban, hogy azokra a szántóterületekre, ahová vízkészletet tud a jövőben biztosítani az állam, ott helyre kell hozni az infrastruktúra műszaki állapotát, és tisztázni kell a vagyonkezelői viszonyokat. De ezeken felül azt is tapasztaljuk, hogy ott, ahol nem tudunk gravitációsan készleteket biztosítani, a főművek esetében a szivornyák, szivattyúk állapota –, amelyek a mederből a csatornákba emelik a vizet – kritikus, életkoruk akár 50-60 év, a korrózió megette őket, cserére szorulnak, vagy már meg sincsenek. Vagyis, miközben itt az évről évre menetrendszerűen megérkező aszály, nekünk mederről mederre haladva kell megújítanunk a műveket. Nagyjából 50 ezer kilométernyi (!) infrastruktúráról beszélünk.

Hirdetés

„Az Agrárminisztérium úgy igyekszik ösztönözni az új programban résztvevő gazdálkodókat, hogy akik vízmegtartásra alkalmas vizes élőhelyeket alakítanak ki, és legfeljebb 180 napon át, folyamatosan vízzel borítják a kijelölt területüket, azoknak támogatást fizet.”

AU: Beszéljünk, kérem, a Vizet a tájba! programról is, amelyhez önkéntesen csatlakozhatnak a gazdálkodók. Mit lehet tudni a program jelenlegi helyzetéről?

HI: Ennek a felelőse az Országos Vízügyi Főigazgatóság, minisztériumi szinten pedig az Energiaügyi Minisztérium felügyeletével zajlik a program. Úgy tudjuk, hogy folyamatosan halad a program, eddig több száz gazdálkodó ajánlott fel önkéntes alapon vízvisszatartási céllal területet. Viszont azt is el kell mondanom, hogy ezeknek a felajánlásoknak nagyjából 10 százaléka alkalmas arra, hogy vizet tartson meg, mert általában olyan helyekről érkeznek a felajánlások, ahol nincs víz, nincs készlet. Ettől függetlenül a Vizet a tájba! program egy gyűjtőnév: minden vízvisszatartást szolgáló beavatkozást lefed, amely az OVF-hez, az Agrárminisztériumhoz, az Agrárközgazdasági Intézethez, az Agrárkamarához és a MAGOSZ-hoz is tartozik. 2014 óta több körben felmértük a gazdák igényeit és lehetőségeit. Volt elsőkörös, majd második körös vízigényfelmérés, valamint a belvízborítottság, az árvízzel fenyegetett területek felmérése és a mélyfekvésű területekhez kapcsolódó programok. Gyakorlatilag minden olyan mélyárteret, sajátos elhelyezkedése okán egykor vízzel borított vagy vízjárta teret, helyrajzi számot (amit be tudtunk azonosítani) felmértünk, amely potenciálisan alkalmas – már csak a vízellátó útvonalakhoz való közelsége miatt is – a táji elárasztásra és a vízmegtartásra. Ez majd’ 300 ezer hektárnyi olyan adottságú terület, amely a felszínen képes tárolni és a talajba szivárogtatni, elpárologtatni jelentős, akár évi több milliárd köbméter felszíni vizet, a vízminőség jelentős romlása nélkül. A felméréseink nyomán elkészítettünk egy stratégiát, amely a kisvizes élőhelyek revitalizációjához szükséges. Nagyjából 30-35 ezer hektárnyi potenciálisan elérhető területet már most is látunk, ezek bevonhatók a programba. Terveink szerint pedig pár hónapon belül ki tudunk írni egy új pályázati felhívást, ami jelenleg a Bizottsággal egyeztetés alatt van. A program ma még tervezet, de a lényegi részét képezi, hogy az Agrárminisztérium úgy igyekszik ösztönözni az új programban résztvevő gazdálkodókat, hogy akik vízmegtartásra alkalmas vizes élőhelyeket alakítanak ki, és legfeljebb 180 napon át, folyamatosan vízzel borítják a kijelölt területüket, azoknak támogatást fizet. Ezáltal megmarad a terület mezőgazdasági jellege – termelni tud rajta a gazdálkodó és megtarthatja a már meglévő támogatási jogosultságait is. Amennyiben valósággá válik ez a programtervezet, úgy a módszer egy klasszikus fokgazdálkodás jellegű állapotot képes előidézni, hiszen itt olyan területekről van szó, amelyeket valamikor időről időre víz öntött el, és ezzel már egy néhány hektáros kisgazdaság is jól tud járni. Azt is fontos elmondanom, hogy a vagyonkezelő előzetes hozzájárulásához kötve lehet ezeknek a területeknek a vízzel való elöntését kivitelezni. Az a vízborítás, amit ott ki kell majd alakítani, jelentősen igénybe veheti a helyi csatornahálózat vízszállító képességét, ezért megint hangsúlyoznunk kell: alapvető elvárás, hogy az infrastruktúra megbízható és működőképes legyen. (folyt. köv.) 

Szerző: AgrárUnió