Kútba ugornál, ha mondják?

A földhivatali dolgozó tévedett, az ügyfelet büntették húszmillióra

Óvodáskoromból édesanyámnak a címben olvasható nevelő célzatú kérdése rémlik fel bennem legtöbbet ügyvédi munkám során. Gyakran előfordul ugyanis, hogy ügyfeleim azért kerülnek komoly slamasztikába, mert nem tanulták meg a helyes választ. Ugyanis attól, hogy valaki – akár hozzáértőnek tűnő – tanácsot ad nekünk, még nem biztos, hogy meg is kell azt fogadnunk!

Óvodáskoromból édesanyámnak a címben olvasható nevelő célzatú kérdése rémlik fel bennem legtöbbet ügyvédi munkám során. Gyakran előfordul ugyanis, hogy ügyfeleim azért kerülnek komoly slamasztikába, mert nem tanulták meg a helyes választ. Ugyanis attól, hogy valaki – akár hozzáértőnek tűnő – tanácsot ad nekünk, még nem biztos, hogy meg is kell azt fogadnunk!

Egyik ügyfelemmel így esett meg, hogy a tönk szélére sodorta családját az, hogy jóhiszeműen, fenntartás nélkül elfogadta a földhivatal munkatársától származó tájékoztatást. Komoly vagyoni, illetve pénzben ki nem fejezhető kára származott abból, hogy „beleugrott a kútba”. 
A családot ellehetetlenült anyagi helyzetéből csak úgy sikerült megmenteni, hogy a férj külföldön vállalt munkát, az elszenvedett károkat pedig hosszú évekig tartó, többlépcsős, bonyolult pereskedés útján lehetett utólag és csak töredékes részben megtéríttetni. A család – mint ahogy oly sokan Magyarországon – a mezőgazdaságban a biztos jövő lehetőségét látta, egy olyan ágazatot, amelyben szorgalmas, becsüle­tes munkával jó megélhetést tudnak maguknak és gyermekeiknek biztosítani.

Legelő” művelési ágú földet vásároltak. 
A terület profitábilisabb hasznosíthatósága végett a művelési ág megváltoztatásáról döntöttek, s mivel a területen Natura 2000-es bejegyzés volt (aminek pontos jogi tartalmával laikusként nem voltak tisztában), elővigyázatosan igyekeztek tájékozódni hozzáértőnek gondolt szakemberektől, hivatalnokoktól.

Hol van itt a méltányosság?

Az illetékes földhivatal munkatársa azt 
a „szaktanácsot adta”, hogy nyugodtan fel lehet szántani a területet, és azt követően elegendő a művelésiág-változással kapcsolatos földhivatali eljárást elindítani. 
A tanácsot megfogadva intézkedtek is „nyugodtan”, mindaddig, amíg az átminő­sítéssel kapcsolatos földhivatali eljárásban meg nem kapták a hiánypótló felhívást: csatolni kell a minőségiág-váltással kapcsolatos előzetes szakhatósági engedélyt.

Nem lévén ilyen engedély nyilván nem volt lehetőség a hiánypótlást teljesíteni, így a művelési ág megváltoztatására sem került sor. Sor került viszont egy 20 000 000 forint nagyságrendű bírság kiszabására a Natura 2000-es terület jogellenes felszántása miatt. Ezen a ponton már végképp nem volt lehetséges tartani a kormányhivatal alkalmazottja által javasolt „nyugodt” viselkedést.

Jogrendünk sajátosságai miatt itt a történet két szálra bomlik. Egyrészt az állam igyekszik megtorolni polgárán, hogy 
a szigorú védelem alatt álló, úgynevezett Natura 2000-es területet engedély nélkül felszántott, másrészt a „kútba ugrott” család igyekszik kimenekülni a komoly szankciók miatti ellehetetlenült élethelyzetből és érvényesíteni a közigazgatási hatóság kárfelelősségét. Igen nagy tétben mernék fogadni, hogy a kedves olvasó pontosan meg tudja mondani, melyik igény érvényesítése ment könnyebben. Gyakorlatilag pár perc alatt eldől, hogy az állampolgár megszegte-e a törvényt és jogellenesen járt-e el (volt-e engedélye a Natura 2000-es terület felszántására vagy sem). A bíróság ilyenkor azt vizsgálja, hogy a bírságoló határozat jogszabályi hivatkozásai megfelelőek-e, gyakorlatilag semmi egyebet. Ez a bírósági fórum nem ad helyt a méltányosságnak, mérlegelésnek. Esetünkben is így történt. A bíróság úgy gondolta, hogy elég a „méltányosságból” annyi, hogy nem tesz feljelentést természetkárosítás miatt, ezért az állampolgár „örüljön”, hogy a tetemes bírság mellett nem kell kártérítést fizetni, illetve börtönbe vonulni. (A lepkeper óta tudjuk, hogy természetkárosítási ügyekben az ügyészség nem ismer tréfát – vagy néha nagyon is „tréfás” kedvében van –, és kész akár másfél milliárd kártérítést is követelni magánemberektől, ha úgy hozza 
a kedve.)

A károkozást bizonyítani kell

Ehhez képest igencsak rögös út vezet ahhoz, hogy az állampolgár kártérítéshez jusson, amiért ilyen csúnyán félrevezették. Először is tudni kell, hogy a kártérítést az fizeti meg, aki a kárt jogellenesen okozta. Tudni kell, hogy a munkakörében ténykedő alkalmazott által kívülállóknak okozott kárért a munkáltató tartozik felelősséggel, ha pedig az alkalmazott történetesen közszférában foglalkoztatott munkavállaló, akkor az ilyen káreseményre a közalkalmazotti jogkörben okozott kár megtérítésének szabályait kell alkalmazni. Tehát végső soron ilyenkor az állam fizet. Jellemző módon a bíróságok ezt sokkal nehezebben mondják ki, mint az állampolgár felelősségét. Az állami szerv vagy akár a bíróság kárfelelősségének megállapításához kikezdhetetlen, perrendszerűen bizonyított tényállás kell, ez a bizonyítási kötelezettség pedig a károsult állampolgárt terheli.

Bizonyítani kell, hogy a földhivatal munkatársa ténylegesen milyen tartalmú és károkozással járó „szaktanácsot” adott. Mivel javarészt életszerűtlen, hogy bárki a saját, illetve munkáltatója kárfelelősségét megalapozó „beismerést” tegyen, így jelzem, hogy bármilyen hatóságtól, ügyintézőtől kért tanács esetében a felelősség a gyakorlatban akkor alapozható meg, ha a tanácsot írásban adják. Elképzelhető, hogy írás híján egy felelősségét tagadó ügyintéző esetében milyen nehézségekbe ütközik (például tanúkkal) igazolni, hogy pontosan milyen tartalmú szakszerűtlen tanács hangzott el. Bizonyítani kell, hogy az illető közhivatalnok munkakörében, hivatását gyakorolva járt el, s hogy okkal hihettük illetékes, hozzáértő szakembernek.

Ha az illető nem hivatali minőségében okoz kárt, vagy az eset körülményei­ből kitűnik, hogy az illetőt nem hihettük felelősen nyilatkozó szakembernek, akkor „lőttek” a közigazgatási jogkörben okozott kártérítésnek, legfeljebb a tanácsot adó „magánemberrel” szemben kérhetünk kártérítést, ami eleve elég reménytelenné teszi a helyzetünket, miután 
„a jog nem tudása senkit nem mentesít”, 
s a saját felelőtlenségünkkel kapcsolatos kárt nem fogjuk tudni továbbhárítani (csak egészen speciális esetben). A magánemberrel szembeni eljárásban egészen biztosan megkérdezi tőlünk a bíróság (ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal), hogy „ha valaki azt mondja nekünk, hogy ugorjunk a kútba, akkor megtesszük-e…”. 
A felelősség továbbhárítása a magánemberre leginkább abban az esetben lehetséges, ha az illető bűncselekményt követ el sérelmünkre (szándékosan ejt vagy tart bennünket tévedésben, ezzel okoz kárt, ami megfelel a Btk. szerinti csalásnak). Mondanom sem kell, hogy ennek a bizonyítása sem egyszerű dolog. Amennyiben pedig sikerrel bizonyítottuk, hogy a károkozó hivatalos minőségében járt el, s hogy mit mondott pontosan, még mindig nem végeztünk a bennünket terhelő kötelezettségekkel, mert magát a kárt is nekünk kell bizonyítani.

Előbb fizess, aztán követelj

A laikus számára egyértelműnek tűnik, hogy amennyiben megbírságol bennünket a hatóság 20 millió forintra, akkor 
a „kár” maga a 20 millió forint, plusz még a pe­­reskedéssel, jogvitákkal összefüggésben felmerült tételesen igazolható egyéb kár (például ügyvédi munkadíjak, egyéb perköltségek). Sajnos ez a gyakorlatban sem egyszerű. A magyar joggyakorlat ilyen esetben egyértelműen azt ismeri el kárnak, ami már felmerült, bekövetkezett és számszerűen igazolható. Lefordítva: az állampolgár előbb fizesse meg az államnak a bírságot, majd igazolja a bíróságon, hogy ennek az összegnek 
a kifizetése megtörtént („felmerült” a kár), s azt követően követelheti bíróság előtt ennek az összegnek a visszafizetését. Ezen a tételesen igazolható káron felül természetesen adódhatnak olyan pénzben ki nem fejezhető károk, amelyek orvoslására szolgálhatna a sérelemdíj. Ehhez nem szükséges tételesen (számlákkal, bizonylatokkal) igazolni, hogy milyen kárunk származik 
a jogellenes magatartásból (mennyit „ér” az, hogy tönkremegy a család, az állampolgár életvitele elnehezül, esetleg belebetegszik a vele történt igazságtalanságba), viszont azt perrendszerűen kell bizonyítani, hogy ez a káresemény direkt összefüggésben áll a károkozó magatartásával. (Például hogy idegbeteg vagy depressziós nem az anyósától lett, hanem a földhivatali ügyintéző által generált galibától.) Szerintem nem kell semmiféle joggyakorlat ahhoz, hogy elgondolhassuk azon, milyen nehézségekbe ütközik ez a bíróságok előtt, akiknek ilyen bizonyítékok ellenében az állam felelősségét kellene megállapítaniuk.

Összegezve: rendkívüli óvatosságot és körültekintést javasolok mindenkinek. 
A megfelelő, jól felkészült, felelős szakember megkeresésén túl rendkívül fontos a szaktanács tartalmának és az információ­kérés körülményeinek dokumentálása is. Különösen kényes, komoly kárfelelősséggel járó kérdésekben mindenképpen tanácsos ügyvédhez fordulni sarlatánok, botcsinálta ügyintézők helyett. Az ügyvédek tényvázlatban rögzítik a megbízási feladatot, fő szabály szerint maga jár el a rábízott feladat teljesítése során, teljes kárra kiterjedő, polgári jogi kárfelelőssége van, valamint kötelezően rendelkezik felelősségbiztosítással is.


Hatóságtól, ügyintézőtől kért tanács esetében a felelősség a gyakorlatban akkor alapozható meg, ha a tanácsot írásban adják.

Szerző: Dr. Zeke László ügyvéd

Tags: károkozás, büntetés, tévedés, földhivatal

  • 1
  • 2
  • 3

Oldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Szolgáltatásaink igénybe vételével Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információ Elfogadom