Lesz élet támogatások nélkül?

És ha lesz, milyen lesz? – így folytatódik a címben felvetett kérdés, amely valószínűleg mindannyiunkat foglalkoztat. Köztudott ugyanis, hogy a magyar mezőgazdaságba évente megközelítőleg 600-700 milliárd forint – döntően EU-forrásból származó – támogatás érkezik 2014–2020 között.

apatifApáti Ferenc
FruitVeb FEB elnök

 

Ezután jóval kevesebbre támaszkodhat az ágazat. A bő esztendők, ha voltak ilyenek egyáltalán, lassan a végükhöz közelednek, és következnek a szűkek... Mennyire felkészülten fogadja az ágazat a változásokat? Milyen következményekkel járhat mindez a mezőgazdaság egészére? Lehet-e még tenni a negatív hatások csökkentése érdekében? Ezekre a kérdésekre is keressük a válaszokat most induló cikksorozatunkban, amelynek első részében Apáti Ferenccel, a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Kar Gazdálkodástudományi Intézet docensével, a FruitVeb Zöldség-Gyümölcs Terméktanács felügyelőbizottságának elnökével beszélgetünk.

Hogy 2020 után mi jön, még nem látható részleteiben, de vannak tendenciák és tények, amelyek alapján elképzelésünk lehet arról, hogy mi várható, ha az uniós források a jelenlegi mértékben nem állnak majd az ágazat rendelkezésére. Az ágazat helyzete, illetve az elkövetkezendő hat év kilátásai a következőképpen foglalhatóak össze: a mezőgazdaság számára 2014–2020 között hét évre 8,9 milliárd euró közvetlen támogatás, illetve a Vidékfejlesztési Programban foglalt 4,1 milliárdnyi euró biztosított. Az évi közel 400 milliárd forint közvetlen kifizetés döntően területalapon kerül kiosztásra. Vagyis mindegy, hogy gyümölcsöse, gyepterülete (rét, legelő) vagy szántóföldje van a gazdának, a hektáronkénti megközelítőleg 70 000 forintnyi összeget megkapja. A rendszer anomáliájából fakad, hogy ebben a támogatási összegben részesül például az a gyümölcstermelő is, akinek hektáronként egy-három millió forint körül mozog a termelési költsége, és az is, aki gabonát termel, és ez az összeg nem haladja meg a 200-350 000 forintot. Az pedig különösebb kommentárt nem igényel, hogy ugyanekkora támogatás jár rétre és legelőre is, amelyeknek nincs érdemi termelési költségük. A feltételrendszer, amely ehhez a támogatási formához kapcsolódik, csak minimális elvárásokat támaszt a gazdákkal szemben, így nem ösztönözi őket innovációra, a termelési színvonal növelésére, tehát adott esetben a versenyképtelen állapotot konzerválják.

Hazai sajátosságok

– Ez a támogatási pillér azonban 2020 után megszűnik, az eddig belőle fenntartott, magasabb termelési költségű gazdaságok sorsa kilátástalanná válik. Ön szerint ezek tulajdonosai nem látják át a helyzetet? Ha pedig igen, miért nem tesznek ellene?

– Összetett probléma ez. Azt gondolom, hogy amíg a nyugat-európai gazdák már jó ideje a nyereségből akarnak megélni, nálunk ez még sok gazdaságban nem jellemző, elsősorban a támogatásból tartanánk fenn magunkat. Ez részben termelői szemléleti probléma, részben ágazatirányítási hiányosság, mert nincs kellő szinten megteremtve a szükséges ágazati háttér. Aki nem vállalja fel a magas színvonalú termeléshez szükséges rengeteg munkát és ráfordítást, az inkább „hátradől”, és azt mondja, megélek én a támogatásból. Ők addig akarják vagy tudják folyatni a gazdálkodást, amíg ehhez a támogatás biztosított, amikor az megszűnik, vagy bérbe adják, vagy értékesítik a földjüket. Ez az irányvonal különösen azokra jellemző, akik nem tudják átörökíteni a gazdaságot. Magyarországon ugyanis jelentősen elöregedett a gazdatársadalom, zömében ötven-, hatvan-, sőt hetvenéves emberek alkotják. Ahol nincs, aki a családi gazdaságot átvegye, ott miért invesztálna a vállalkozásba egy ilyen korú tulajdonos több tíz- vagy százmillió forintot? Ahogy említettem, a területeket vagy bérbe adják, vagy eladják, ezzel pedig a termelés színhelyén lévő nagyobb gazdaságok fognak tovább erősödni. Az elmúlt tíz évben egy koncentráció már lezajlott, sok kisbirtokos eladta a földjét, mert nem tudott, nem akart vele bajlódni, és mára kialakult egy jó értelemben vett nagygazdaréteg.

– Ki számít ma Magyarországon „nagygazdának”? Mennyire meghatározó a terület nagysága a termelékenység szempontjából? Van minimumhatár, amely alatt nem lehet már gazdaságosan termelni?

– Az üzemméret a hatékonyságnak fontos, de nem az egyetlen tényezője. A szaktudás, a tőkeellátottság, a gépesítettség, a hozamok színvonala, a termékminőség és a többi legalább ilyen fontos tényezők. Ezek hasonló színvonala mellett azonban egyértelmű, hogy a nagyobb üzemméret általában hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé – alacsonyabbak a fajlagos költségek –, illetve a nagyobb árualap a piaci alkuban is kedvezőbb tényező az értékesítésnél. Az optimális üzemméretet azonban nehéz meghatározni, illetve ágazatonként más és más. Az biztos, hogy a támogatások jelenleg ezt is átírják egy kicsit, mert szántóföldön önmagában a területalapú támogatás elegendő már körülbelül negyven-ötven hektáron is a megélhetéshez, míg támogatások nélkül ez száz hektár alatt aligha lenne lehetséges.

Vesztes helyzetből nyertesek?

– Az állattenyésztési ágazatról még nem esett szó.

– A területalapú támogatás vesztesei az állattartó telepek, amelyek jellemzően nem vagy csak kisebb mértékben rendelkeznek saját termőterülettel (a baromfi- és a sertéságazat mögött van legkevésbé takarmánytermő terület).

A kormányzat, hogy ezt valamilyen mértékben ellensúlyozza, a Vidékfejlesztési Program (ÚMVP II.) I. tengelyének 600 milliárd forintos keretéből 2007–2013 között közel 300 milliárd forintot szánt az állattenyésztésre. Ennek ellenére a hazai állatállomány a legtöbb faj esetében 20-25 százalékkal csökkent az elmúlt tíz évben, vagy mint a szarvasmarha esetében, stagnál. Egy ekkora mértékű támogatás mellett ez nem éppen sikertörténet, bár azt sem tudhatjuk, mi történt volna, ha ezt a mentőövet sem kapják meg az állattartó telepek. Az is árnyalja a képet, hogy az összeg jelentős része trágyatárolókba épült be. Ugyanis egy uniós direktíva szerint azok a telepek, amelyek nem rendelkeztek az előírásoknak megfelelő trágyatárolóval, nem működhettek tovább.

Mivel a hazai telepek nagy részének nem volt megfelelő építménye, a kormányzatnak támogatást kellett erre a feladatra kiírnia. Sajnos mindez nem növelte a telepek versenyképességét, így azok egy jó része tönkrement, csak immár egy korszerű, több százmillió forint értékű trágyatárolót birtokolva. Az állattenyésztő ágazat támogatása egyéb okokból is problémás volt és lesz a jövőben is, a versenyképességet növelő direkt támogatást ugyanis tiltja az unió a legtöbb szakágazatban. Ezen okok miatt lehet azt mondani, hogy ma már jellemzően azok a telepek, üzemek maradtak fent, amelyek önmagukban a nyereségből támogatás nélkül is eredményesen gazdálkodnak. Összességében tehát mégsem tekinthetőek vesztesnek, hiszen számukra, úgy gondolom, a 2020 utáni időszak kevesebb meglepetést fog okozni.

tam

És hátravan még a TTIP...

– Az uniós források majdani csökkenéséről, illetve ennek az ágazatra gyakorolt hatásairól elvétve lehet hallani. Azonban az Egyesült Államok és az Európai Unió között formálódó szabadkereskedelmi megállapodás, közismert nevén a TTIP, úgy tűnik, mintha végképp nem kapna elég figyelmet a gazdálkodók körében.

– A megállapodás véleményem szerint 2020–2025 között létrejön. Vannak világpolitikai folyamatok, amelyek lassítják, de meg fog történni. Ez alapvetően a termelést segítő támogatások és külső piacvédő intézkedések leépítése irányába fog hatni, ami fokozza a versenyt a piacon. Így kevesebb esélyük lesz talpon maradni azoknak a gazdaságoknak, amelyek alacsony színvonalon termelnek, és nem profitból élnek.

– Milyen kormányzati intézkedéssel lehetne a termelők versenyképességet növelni?

– Erre nagyon nehéz röviden, de pontosan válaszolni. Amit feltétlenül tudni kell, hogy minden egyes ágazat egy rendszer, amely számos elemből tevődik össze. Ezek között van például a szakképzett munkaerő rendelkezésre állása, a professzionális kutatási és szaktanácsadási rendszer, a jól működő és a fejlődés irányába motiváló támogatási rendszerek, az adó- és foglalkoztatáspolitika, a magas fokú termelői szervezettség és egyebek. Nálunk ebből szinte semmi nincs meg: szakképzett munkaerő abszolút nincs, sőt még mennyiségében sincs elegendő munkaerő; a kutatóállomások döntő része csak vegetál tíz-tizenöt éve a pénzügyi és infrastrukturális hiányosságok miatt, a támogatások – mint beszéltünk róla – inkább az extenzifikálás és a versenyképtelen szerkezet irányába hatnak, a termelői szervezettség szerény, szinte páratlanul magas az áfakulcs és a közteher. Jómagam inkább a gyümölcstermesztést ismerem jobban, de ahol az Európában profin működik, ott ezeket a tényezőket szervezték össze magas színvonalon.

 

Szerző: AgrárUnió

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4

Oldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Szolgáltatásaink igénybe vételével Ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információ Elfogadom