Őszi talajmunkák hatása a téli talajállapotra

A tél a talajok esetben a feltöltődés időszaka, a „kikapcsolódásé”. A hagyományos művelési rendszerekben a talajokat szántott állapotban, fedetlenül engedjük bele a télbe. Amikor egy talajművelési módot, eszközt alkalmazunk, sose felejtsük el átgondolni, hogy mire is gondolt a szerző, mik azok a hatások, amiket el szeretnék érni.

Sajnos sok esetben a művelési sor végrehajtásánál kimarad az a nyugodt egy óra, amikor megállunk a tábla szélén, kezünkben egy ásóval, és körbenézünk, belenézünk a talajba. Mit vizsgálunk elsősorban? Többek között (1) a szármaradványok mennyiségét, méretét, (2) a gyomosodást, (3) a talajszerkezetet és talajtömörödést és a (4) talajaink pillanatnyi nedvességállapotát. Tesszük mindezt úgy, hogy már vannak terveink a tavaszra, tudjuk, hogy mit szeretnénk vetni és mikor. Persze nem tudjuk, hogy milyen lesz a tél, lesz-e hó, csapadék, fog-e fagyni, és ha igen, akkor mennyire.

Tarlóhántás pró és kontra

Miután lekerült a korábbi vetemény, marad a tarló. Ilyenkor még nem kezd neki a jó gazda a szántásnak, mert tudja, hogy nem lesz könnyű, és egyébként sem szabad a nedvességet őrző mélyebb rétegeket a felszínre forgatni, mert csak kiszáradnak. Helyette a hagyományos művelési sorban a tarlóhántás következett. A tarlóhántásnak több célja van: szármaradvány-bekeverés, magágykészítés az árvakelésnek, hogy a következő főnövény alatt már ne okozzon gondot, illetve a legfontosabb, hogy a hirtelen lecsupaszított felszínről meginduló párolgást és az ezzel járó nedvességvesztést elkerüljük. Ennek érdekében meg kell lazítani a vegetációs időszakban összetömörödött, összeiszapolódott talajfelszínt. Miért? Mert az összeiszapolódott felszínen a kapillárispórusok a felszínig érnek, így ha lenne benne víz, akkor azt a kapillárisok vízemelése kivezeti a felszínre. A tarlóhántás lehet mélyebb vagy sekélyebb. Mikor szoktunk mélyre menni? Ha sok a szármaradvány, és esetleg az őszi vetés elé már mélyebb magágyat szeretnénk előkészíteni. Ennek persze számos veszélye van. Az összeállt és nyáron általában kőkeményre száradt talajon a tarlóhántás szinte mindig rögösödést okoz, felhozza a mélyebben fekvő, nedvesebb darabokat, míg a szárazat lekeveri. A rögök között a levegő szinte szabadon jár, így gyakorlatilag megsokszorozzuk a párolgási felület, ezáltal a vízvesztést okozva és kiszárítva talajainkat, sokkal jobban, mint ha hozzá se nyúltunk volna. És akkor a kőkemény talaj feltépéséhez használt gázolaj árát és a géptöréseket nem is említettem.

A tarlóhántásnak több célja van: szármaradvány-bekeverés, magágykészítés az árvakelésnek, illetve a legfontosabb, hogy a hirtelen lecsupaszított felszínről meginduló párolgást és az ezzel járó nedvességvesztést elkerüljük.

Ha sekélyen végezzük, akkor jobb a helyzet, mert letépjük a felszín összeállt darabjait, és apró rögök formájában egy szigetelő, talajdarabkákból álló szervetlen „mulcs” réteget teszünk a talajra. Ez persze a szármaradványokat nem forgatja be, így ott maradnak a felszínen. A kérdés persze az, hogy ez nekünk rossz-e. A válasz egyszerű: Nem! Sőt a szármaradványok a száraz nyárban nagyon jól védik a felszínt, mind az extrém hőmérsékletek, mint a direkt napsugárzás okozta extra párologtatás csökkentésével. A szármaradványokon és alatta összegyűlik a pára, illetve a rajta kicsapódó hajnali, esti nedvesség leszivárog a felszínre, amit a talaj lassan beszippant. Ez a folyamat az ősz és a tél folyamán talán még erőteljesebbé válik, ezért sosem szabad a felszínt szabadon, fedetlenül hagyni. A legjobb a nagy levélfelülettel rendelkező őszi kultúra vagy tavaszi főnövény esetén a takarónövény.

Nem szoktunk sokat beszélni a rejtett csapadékokról, mint a párakicsapódás, harmatképződés, pedig az éves nedvességbevitel jelentős hányadát adja. 2022 tavaszán, az extrém száraz ősz és tél után térképeztünk a Bükk-alján. A helyiek óvtak minket az ásástól, mert „nagyon száraz és kemény a föld”, mondták. 70-80 cm-es mélységig a repce alatt 35-40% körüli térfogati nedvességet mértünk tavasszal, ami közel 70-80%-os víztelítettséget, vagyis majdnem a szántóföldi vízkapacitás értékét mutatta, alatta pedig porszáraz volt. Tehát a víz nem alulról jött, hanem a száraz ősz és tél folyamán felülről. Tudjuk, hogy ha valaki ősztől tavaszig reggel gyalog megy ki a repcébe, csuromvizes lesz a nadrágja és a cipője. Télen a párolgás általában kicsi. A hideg levegő és a magas relatív páratartalom miatt a levegő nehezen vesz fel többletvizet, viszont könnyen lead, különösen, ha nagy a kicsapódási felület, mint például egy jól beállt repce levélrendszere, melynek szárai a talajra vezetik a cseppekké összeállt harmatot.

A rejtett csapadékok, mint a párakicsapódás, harmatképződés, az éves nedvességbevitel jelentős hányadát adják.

Extrém száraz talajok estén nagyon gondoljuk meg, hogy hozzányúljunk-e a talajhoz tarlóhántással. Én nem tenném, mert ha a szántott 30 centiméter porszáraz, akkor már nem nagyon tudunk vizet visszatartani és feleslegesen égetjük az üzemanyagot. Extrém nedvesség esetén – mert ilyen is előfordult már – nem szabad rámenni a talajra, mert komoly szerkezeti károkat okozunk, amit évek kemény, szakszerű munkájával sem tudunk helyretenni. Arról nem is beszélve, hogy a kenődő, nedves talajon nem lehet eredményes talajművelést végezni. Várni kell, amíg szárad, és utána is érdemes direkt módon belevetni a művelés helyett, mert így a nedves talaj nem áll össze és a nem akadályozza a gyökérfejlődést. Természetesen nem a telített talajállapotról beszélünk.

Szántás pró, de inkább kontra

Folytassuk a gondolatsort! A tarlóhántott felszínen elegendő nedvesség esetén kijön az árvakelés és a gyomok, amit aztán az ősz folyamán a szántással bekeverünk. Mi az elméleti célja a szántásnak? Talán a legfontosabb a már említett szerves anyag bekeverése és a talajlazítás. Ez meg is történik, mert mindenki tudja, hogy ilyenkor a felszín 10 cm-rel megemelkedik, vagyis a kiindulási 30 cm-es mélységből 40 cm lesz. Ez 33% hozzáadott pórusteret jelent, ami azonban többségében makro- és megapórus, ami a gravitációs pórustér emelkedését jelenti, ahol a víz a gravitáció hatására szabadon folyik lefelé a talajban, majd az eketalpon megáll, és lassan lentről felfelé feltölti a talajt. Mi történik lent? A makropórusokban megáll a víz, és szétiszapolja az egyébként is túlművelt, gyenge morzsaállékonyságú talajt, ami lassan visszaülepszik és elveszti porozitását. Ezt persze fentről nem látjuk, mert a szántás bakhátaiból a víz kifolyik, így az többé-kevésbé ki tud száradni, ami lehetővé teszi a magágykészítést.

Persze itt meg kell említeni a fagyhatást is, ami a nedves őszt követő hideg teleken mindig látványos szerkezetet eredményezett, mert a megfagyó pórusvíz szétrepesztette, apró darabokra törte a szántás szalonnáit. Ez a szerkezet azonban nem valódi szerkezet, az esetek jelentős részében inkább a szétiszapolt és összeállt, szerkezet nélküli talajanyag széttöredezése. A jól bekevert szármaradványok segítenek a helyzeten, lokálisan lazítják talajt. A szántással azonban kiforgatjuk a helyükről a gyökereket, amik a rossz szerkezetű talajokban az egyedüli függőleges járatrendszert képezik, melyek mentén a víz és a levegő be tud hatolni a talaj mélyebb rétegeibe. A szántott felszínen sokkal hamarabb megáll a víz, mert a szétiszapolódás betömi a járatokat és homogenizálja a pórusteret. Az összeállt talajanyag gravitációs, vagyis vastag pórusok nélkül nem tudja bevezetni a vizet a talajba, így az megáll a felszínen és lassan halad lefelé a kapillárisokon. Ami viszont nem tud gyorsan beszivárogni, az elfolyik a felszínen és belvizeket okoz a mélyebb területeken, a magasabb részeken pedig rövid időn belül aszályos állapot jelentkezik. 

Tartsuk zölden a táblát télen is

És akkor nem beszéltünk a szerves anyagról. Az élő szerves anyag, mint például a gyökerek, állandó talajéletet jelent, ami nemcsak a tápanyagforgalmat javítja, hanem a szerkezetképződés gyorsításán keresztül a talajszerkezet képződésére is pozitívan hat. A humuszanyagok az agyagásványokkal együtt a legfontosabb ragasztóanyagok a homok és a por szemcsék között, melyek a szerkezeti elemek kialakulását, a talajmorzsák képződését eredményezik. A főnövényeink szervesanyag-produktumának jelentős része lekerül a tábláról. A téli fél évben viszont a szántott felszín üresen áll ahelyett, hogy ingyen termelné a szerves anyagot, növelné a gyökértömeget, lazítaná és átjárhatóvá tenné a talajt, megszüntetné a talajbiológiai szélsőségeket, vagyis minden szempontból javulna a talaja és nőne a termőképessége. A téli tábla is lehet zöld, és bár ilyenkor nyilván korlátozottak a növekedési feltételek, a talajélet szempontjából elengedhetetlen a folyamatos zöld fedés. A növénnyel fedett táblán a lefolyás és az ezzel járó erózió is jelentősen csökken, hasonlóképpen a csepperózió csökkenéséhez, mert a hulló csapadék cseppjei nem direkt módon a felszínre csapodnak nagy erővel, szétverve a gyenge szerkezeti elemeket és kérgesedést okozva, hanem a leveleken lefékeződve érik el a talajfelszínt.

Összefoglalva tehát, a téli időszak a vízbevétel és a szervesanyag-növelés időszaka kellene, hogy legyen. Gondoljuk újra az őszi talajmunkákat! Minden el nem végzett munka vagy az „okosan, csak annyit, amennyit a talaj igényel vagy enged” elv alkalmazása nagyon sokat spórolhat nekünk rövid távon, és nagyban segíti a talajok regenerálódását, és ezáltal javul a termékenysége, ami később a tápanyag-utánpótlási igény csökkenését és újabb fontos forintok megspórolását eredményezi. Adjunk nagyobb teret a természetes folyamatoknak, a talajművelő növényeknek és merjünk okszerűen dönteni a talajművelési sorok tervezésénél.

Az élő szerves anyag állandó talajéletet jelent, ami nemcsak a tápanyagforgalmat javítja, hanem a talajszerkezet képződésére is pozitívan hat. A növénnyel fedett táblán a lefolyás és az ezzel járó erózió is jelentősen csökken.

Szerző: Prof. Dr. Dobos Endre Egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, A Magyar Talajtani Társaság elnöke