Kényes politikai témákat is feszeget az öntözés kérdése

Nagyszerű dolog volt a XIX. század második felében végrehajtott, Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevével fémjelzett átfogó Tisza-szabályozás, de ma már egyre inkább úgy tűnik, hogy a hazai mezőgazdaságból élők ennek negatív hatásait érzik – fogalmazzák meg az idei tapasztalatokat mezőgazdasági szakértők. A Tisza megregulázásának alapvető célja az volt, hogy a folyókanyarok átvágásával az árvizek levonulását gyorsítani lehessen, illetve a gátrendszerek megépítésével jelentős területeket lehessen mentesíteni az árvízveszély alól.

Mára ugyanakkor az egyre nyilvánvalóbbá váló klímaváltozás következtében gyökeresen változott a helyzet, hiszen - ahogy az idei időjárás is igazolta - egyes időszakokban rendkívül kevés csapadék esik. Most tehát az országon átfolyó és itt lehulló vízmennyiség visszatartása lenne a cél, amelynek a Tisza-szabályozás nyomán előállt helyzet nem kedvez.

Mezőgazdasági tapasztalatok szerint a nyári súlyos aszállyal egyébként is leginkább érintett alföldi régióban a talajvízszint sok helyen olyan mélyre süllyedt, hogy azt a legtöbb haszonnövény gyökerei már nem tudták elérni.

A vészjósló vízhiányra figyelmeztet az is, hogy egyes kisebb gazdálkodók kifejezetten azért hagytak fel az állattartással, mert az itatásra szolgáló ásott kutak tartósan kiszáradtak.

Az események láttán ma már egyre többen teljesen új vízgazdálkodási koncepció kidolgozását sürgetik, amellyel területeket áldoznának fel a mezőgazdaságban felhasználható vízvisszatartás érdekében.

Tározóépítési koncepciók az elmúlt években is felmerültek és – elsősorban a Vásárhelyi Pálról elnevezett terv keretében – ötmillió köbméter maximális kapacitással nyolc létesítmény meg is épült az országban. Ezek azonban főként az árvizek elleni védekezést szolgálják, és kialakításuknál kevésbé helyezték előtérbe a mezőgazdasági érdekeket.

Ezért válhatnak szükségessé most olyan beruházások, amelyek – leginkább a Tisza völgyében – a csapadék öntözési célú megtartására és tárolására alkalmasak. A tabunak számító, politikai szempontból is kényes témák között egyre többen vetik fel azt is, hogy a vízvisszatartás érdekében újabb duzzasztókat kellene építeni a hazai folyókon. Ez a Bős-nagymarosi vízlépcső korábbi kálváriája miatt elsősorban a Duna esetében válthat ki vitákat, illetve újabb környezetvédelmi aggályokat.

A bősi beruházás üzembehelyezése óta azonban sokat változott a helyzet, mivel a Dunának azóta gyakorlatilag nincs természetes vízjárása, így egy duzzasztó létesítése ma már kevésbé tűnhet „ördögi beavatkozásnak”, és ez nem csak a mezőgazdasági vízutánpótlás, hanem egyéb tényezők – mint például a paksi atomerőműbővítés – szemszögéből is lényeges lehet.

A különböző kimutatások szerint az idei aszály több mint 1,5 millió hektáron okozott rendkívüli károkat, és elsősorban az Alföldön viselte meg, illetve semmisítette meg a növényállományokat, egyes felmérések szerint a veszteségek meghaladják az 1000 milliárd forintot is.

Az aszálysokk a termelési kockázatok csökkentése érdekében mind több gazdálkodót kényszerít arra, hogy az eddigieknél komolyabban foglalkozzon öntözéssel. Az elmúlt évtizedekben – leginkább az 1990 utáni földkárpótlási folyamatok eredményeként – az öntözött területek nagysága jelentősen csökkent és ma már jóval elmarad az európai átlagtól.

A gazdák összesen 200 ezer hektárra rendelkeznek érvényes vízjogi engedélyekkel, ténylegesen pedig 100-120 ezer hektárt öntöznek. Így az öntözött földek az 5 millió hektár körüli teljes mezőgazdasági terület legfeljebb 2-3 százalékát teszik ki, szemben például az 1970-1980-as években kimutatott 8 százalék körüli aránnyal, amely most megfelelne a jelenlegi európai átlagos öntözési szintnek is.

A 8 százalékos öntözhetőség 380-400 ezer hektár bevonását jelentené, ennek elérése szerepel a mára kidolgozott hivatalos öntözésfejlesztési tervekben is.

A kormányzati elképzelések szerint az öntözött mezőgazdasági területeket 2024-re meg kellene duplázni, vagyis mintegy 200 ezer hektárra kellene bővíteni, 2030-ra pedig az öntözéses gazdálkodást legalább 350 ezer hektárra növelni.

Az öntözési szándékokat néhány éve a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) mérte fel, és akkor a termelők hasonló nagyságú területtel kapcsolatban jelezték, hogy öntöznének, ha ehhez a szükséges feltételek meglennének. A tényleges termelői öntözésfejlesztési lépéseknek azonban csak akkor van értelmük, ha biztonságosan rendelkezésre áll az a vízmennyiség, amelyből rendszeresen öntözni lehet. Ezért a vizet oda kell vezetni az öntözni kívánt területekhez, másrészt pedig biztosítani kell, hogy a csatornákban elegendő vízmennyiség legyen.

Az Agrárminisztérium az úgynevezett főműfejlesztések érdekében egy 136 tételből álló listát állított össze, amely még a korábban felmért öntözési igényekből indult ki, és fontossági szempontok szerint rangsorolja a szükségesnek tartott fejlesztéseket. A lista a közeljövőben kerülhet a kormány elé, de már most gondot okoz, hogy az eddigi uniós állásfoglalások szerint Brüsszel az ilyen típusú beruházásokhoz nem kíván támogatásokat nyújtani. Ezért az öntözésbővítés alapjául szolgáló főműfejlesztéseket hazai költségvetési forrásokból kellene finanszírozni, de a jelenlegi gazdasági helyzetben kétséges, hogy a program beindításához mennyi forrást lehet majd előteremteni.

Továbbra is megvannak ugyanakkor azok a források, amelyeket a termelők az öntözés fejlesztéséhez, illetve az öntözési rendszerek működtetéséhez saját vállalkozásaikban felhasználhatnak. A Vidékfejlesztési Program öntözési célokra mintegy 100 milliárd forintos keretet tartalmaz. Az agrártárca legutóbbi közlése szerint az összegből eddig 40-50 milliárd forintot ítéltek oda támogatási okiratokkal, a termelők pedig együttesen mintegy 80 milliárd forintra nyújtottak be pályázatokat, így még mintegy 20 milliárd forint a jelenlegi VP-s kiírásban is elérhető.

A 2023-ban induló új uniós Közös Agrárpolitikában öntözésfejlesztésre a kormány mintegy 70 milliárd forintos összeg meghirdetésével számol. 

Forrás: növekedés.hu, Fotó: Pixabay