Kritikus az almatermesztés helyzete

– Sokan, sok helyen foglaltak állást, adtak megoldási javaslatokat arra, hogyan lehet a jövőben elkerülni az ideihez hasonló helyzetet, vagyis azt, amikor a piac által sem indokolt alacsony áron akarják felvásárolni a feldolgozók a léalmát. Többek között felmerült a termelői tulajdonú feldolgozó ötlete is. Mit gondol minderről?

Apáti Ferenc

– Egy termelői tulajdonú feldolgozó, amelyet hozzáértő menedzsment irányít, hangsúlyozom, hogy menedzsment, hiszen a termelő a feldolgozás folyamatához nem ért és a sűrítménypiacot sem ismeri, a tagjaival nonprofit módon elszámolhat. Egy ilyen, termelői tulajdonban lévő feldolgozó működhet úgy is mint egy TÉSZ, tehát a tulajdonosaival szemben nonprofit módon, vagyis nem azzal a céllal, hogy minél nagyobb profitot képezzen, hanem úgy, hogy amikor drágán értékesíti a sűrítményt, akkor magasabb árat fizet a termelőnek az alapanyagért, amikor olcsóbban, akkor pedig értelemszerűen kevesebbet. Ezzel valamelyest lehetne mérsékelni az ideihez hasonló helyzeteket, vagyis azt, hogy amikor sok a léalma, a felvásárló a lehető legalacsonyabb áron akar hozzájutni az alapanyaghoz.

Egy feldolgozó nem csinál nyarat

Azt azonban tudni kell, hogy önmagában egy feldolgozó nem elég arra, hogy a hazai léalmahelyzet megoldódjon. Szervezetten kellene körülötte megszervezni az alapanyag-ellátást, annak az inputfinanszírozásával, szaktanácsadásával együtt. Jelenleg ott tartunk, hogy a már meglévő feldolgozói kapacitás mintegy hatvan-hetven százalékára van elég alapanyag. Ez a helyzet pedig csak romlani fog, hiszen a meglévő öreg ültetvények rövidesen kikopnak a termelésből – mintegy 7000 hektár, a hazai almatermő felület körülbelül negyede –, így egyre kevesebb alapanyag lesz. Továbbá jelenleg épül Szabolcs megyében – külföldi beruházással – egy újabb sűrítménygyártó üzem.

– Úgy látja, van létjogosultságuk a jelenlegi mértékben az ipari ültetvényeknek a hazai almatermesztésben?

– Az elmúlt tíz év 26 Ft/kg léalmaátlagára azt igazolja vissza, hogy a piacnak a léalma ennyit ér. Azért tíz évről beszélek, mert egy-egy év áraiból nem lehet kiindulni, hol a termelő nyer, mint tavaly, hol pedig a feldolgozó. A léalmát még ipari célültetvényeken sem lehet 25-30 forintos önköltség alatt megtermelni. Tehát ez a sokéves átlag azt mutatja, hogy a léalma a sűrítménypiacnak nem ér meg annyit, mint az előállítás költsége, így nekem komoly kétségeim vannak afelől, hogy léalmát ipari célültetvényeken lehet-e gazdaságosan termelni, hozzáteszem, támogatások nélkül. Hiszen ami rövid távon csak támogatásokkal életképes, az hosszú távon fenntarthatatlan.

– Mégis több feldolgozó létrehozásáról beszéltünk…

– Igen, én ugyanis azt gondolom, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy az lenne a megoldás, ha az étkezésialma-termelésünket fejlesztenénk, abban is van ugyanis 30 százalék kieső, vagyis csak sűrítmény előállítására alkalmas ipari alma. Stabil léalmamennyiség csak akkor biztosított, ha van és lesz stabil étkezésialma-termelésünk. A feldolgozónak sem jó a jelenlegi helyzet, vagyis az, hogy egyik évben 250 000 tonna léalmával, a másik évben pedig 500 000 tonnányival kalkulálhat. Elsősorban a gyengébb színvonalú ültetvények azok, ahol a léalma terem, ott pedig nagyobb a termésingadozás is, hiszen nincs öntözés, nincs termésszabályozás, profi tápanyag-gazdálkodás és növényvédelem. Étkezési ültetvényben minderre odafigyel a termelő, és stabilabb a termés.

– Amit most felvázolt, az a termelési szerkezet teljes átalakítását jelentené.

– Igen, ehhez a munkához nem elég egy-két év, ahhoz pedig, hogy tíz év múlva jobb legyen a helyzet, már most el kell kezdeni építkezni. Meg kell nézni, mit csinál a többség, vagyis az összes EU-s tagállam, amely fejlett almatermesztéssel rendelkezik. Olaszország, Németország, Ausztria, Hollandia étkezési almát állít elő, és az előállítás során keletkező 20-30 százalék ipari hányad lesz a léalma. Nekik ez melléktermék, ezért nem érzékenyek a léalma árára, hiszen az étkezésié a meghatározó – ez adja az árbevétel 90-95 százalék-át –, így nem élik meg katasztrófaként, ha 26 Ft/kg az előbbi ára. Nálunk az olyan gazdaságokban, ahol csak léalma keletkezik, érthetően nagy az árérzékenység.

Első hely az EU-ban – hátulról

– Egyedül nálunk ilyen magas az iparialma-kihozatal, tehát 65-70 százalék, az EU átlagában 30 százalék, vagyis pont fordított, és még Lengyelországban is 50 százalék körüli. Ha a hazai ültetvények arányát vizsgáljuk, a következő képet kapjuk: van 4000 hektárnyi ipari célültetvény, amely arra hivatott, hogy 100 százalékban léalmát állítson elő, ez a magyarországi almaültetvények 15 százaléka. Emellett van még 25 százalék, amelyhez azok az elöregedett termőfelületek tartoznak, amelyek nem tudnak mást produkálni, csak léalmát. További 40 százalék az, ami kettős hasznú, vagyis nem korszerűtlen, de nincsenek meg a stabil termesztéshez szükséges feltételek, így változó sikerrel állítanak itt elő 40-60 százalékban ipari almát. A megmaradt 20 százalék terület, körülbelül 5000 hektár, ahol korszerű technológiával 80 százalékban étkezési almát termelnek.

– Hogyan lehetne rávenni a termelőket arra, hogy felhagyjanak a kevés, de biztos jövedelmet adó léalmatermeléssel, és váltsanak a távoli jövőben megtérülő étkezésialma-előállításra?

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt már meg kellett volna tenni az ehhez szükséges lépéseket, elsősorban úgy, hogy az idős, korszerűtlen ültetvényeket nem támogatjuk. Amíg egy hektár almára közvetlen és AKG-támogatásként 300-400 000 Ft/hektár a támogatás, különösebb szakmai és gazdaságossági kritériumok nélkül, addig nem lesz igény a változtatásra. A támogatások tartották fenn ezeket az ültetvényeket, konzerválták a versenyképtelen szerkezetet. Nem lett volna szabad támogatást odaadni szakmai szempontok figyelembevétele nélkül, nálunk pedig ez zajlott-zajlik. Igazságtalan az is, hogy ugyanannyi támogatást kap az, aki alacsony színvonalon termel, mint aki professzionálisan. A támogatási rendszerünket 2021-től át kell alakítani, azért csak akkor, mert akkor lehet lényegi elemekhez hozzányúlni. A cél az, hogy a támogatás a magasabb színvonalú termelést segítse. Azt pedig, hogy milyen szempontok szerint épüljön fel, szakmai vitának kell eldöntenie.

Tőke, szaktudás, munkaerő

– Ez sokaknak valószínűleg fájni fog...

– A termelőt nem tönkretenni kell, hanem meg kell neki adni a lehetőséget arra, hogy váltson újabb, korszerű ültetvényre. Sajnos közülük nagyon sokan erre már nem lesznek képesek. Azoknak, akik tudnak és akarnak is fejlődni, segíteni kell, hiszen nagyon nehéz dolguk lesz. Ha azt szeretnénk, hogy ne menjenek tönkre, akkor a három legalapvetőbb termelési erőforrást kell biztosítani számukra: a tőkét, a szaktudást és a munkaerőt. A munkaerőről különösebben nem kell, hogy beszéljek, ezt a kérdést az ágazat valamennyi résztvevője jól ismeri. Mára a hitelezési feltételek megfelelővé váltak annak, aki korszerűen termel és a szükséges tőkével rendelkezik – de az őstermelőknek és egyéni vállalkozóknak szinte lehetetlen hitelhez jutni. Szükség lenne viszont a beruházási támogatások megreformálására. Olyan pályázati rendszer kellene, amely gyors, hatékony, élhető, a korszerű termelést folytató gazdálkodókra és a korszerű ültetvényekre koncentrál. A szaktudás szintén elengedhetetlen, professzionális kutató- és szaktanácsadó állomások kellenének úgy, mint Nyugat-Európában, ahol 20-30 hektáron fajta- és technológiai kísérleteket végeznek, és a legkorszerűbb tudást adják át a termelőknek. Nálunk ez 15-20 éve gyakorlatilag leállt, az a termelő, aki előre akar lépni, külföldről szerzi be a szükséges ismereteket. Ezzel a gond csak az, hogy a külföldi tudás nem vehető át egy az egyben, csak adaptálható. A termelő kísérletezget, ami sokba kerül és hosszadalmas, nem neki kellene ezt tennie, de jobb híján rá van kényszerítve. Abban az esetben, ha van egy olyan támogatási rendszer, amelyben a gazda kedvet kap a pályázáshoz – ez biztosítja a tőkét –, szaktudásban pedig van egy olyan intézmény, amely kiszolgálja, akkor lesz gazdálkodói kedv fejleszteni, építeni. Enélkül hiába mondjuk azt a termelőnek, hogy álljon át, ha nincs tőkéje, szaktudása, nem fogja megtenni. És akkor még kell a munkaerő is, ami azért égető, mert az étkezési alma termelése egy hektárra vetítve három-négyszer több munkaerőt igényel, mint az ipari alma. Létkérdés az öntözés megoldása is, mert öntözés nélkül nem lehet gazdaságosan almát termelni. Abban az esetben, ha tíz év múlva nem termelünk stabil mennyiséget úgy, hogy annak egyik fele ipari, a másik pedig étkezési, a magyar almatermesztés menthetetlenül elindul azon a lejtőn, ahonnan már nehéz visszafordítani.

– Ez idáig mint a FruitVeb alelnökét gyakran hallottuk igen kritikus hangon is nyilatkozni, ha úgy érezte, hogy sérülnek a szakmai érdekek. Azzal, hogy elfogadta a miniszteri tanácsadói megbízást, ez egyben azt is jelenti, hogy ezek után „politikusabb” vélemények várhatóak öntől?

– A politikához nem értek, és a fentiek is bizonyítják, hogy továbbra is elkötelezetten a szakmát képviselem. A feladatomat egyelőre úgy értelmezem, hogy a miniszter úrnak a mindenkori szakmai szempontokat, lehetőségeket, elképzeléseket kell közvetítenem. Miniszteri tanácsadóként és a FruitVeB alelnökeként is azt gondolom, hogy amint ez az almaszezon véget ér, haladéktalanul el kell kezdeni egy tízéves periódus megtervezését és új gyümölcságazat felépítését. Meggyőződésem, hogy ebben a szakma, a szakmapolitika és a politika érdekei azonosak.

Apáti Ferenc véleménye a szokatlanul alacsony a léalma-felvásárlási árról:

„A nyomott áraknak sok okuk van, mert a piac egy komplex rendszer, de ezek a legfontosabbak:

•Egyrészt Európa szinte egyetlen országában sem zajlik speciális léalmatermelés (csak nálunk és részben a lengyeleknél), így a döntően étkezési almát előállító európai országok nem annyira érzékenyek a léalma árára, mert nem abból élnek meg. A korszerű almatermeléssel rendelkező országokban az étkezési alma adja a termés 70-80%-át, illetve az árbevétel 90-95%-át.

•A hazai piac bekalkulálja az árakba a 200-400 ezer Ft/ha összegű, területalapon járó támogatásokat is (ami egy kilogramm termésre vetítve 10-25 Ft/kg a termelési színvonaltól, vagyis a terméshozamoktól függően), ennek megfelelően lejjebb tolja az árakat, mint amit az önköltség indokolna.

•Az almasűrítmény tényleges, illetve a következő egy évben várható piaci ára korlátozza az adható léalmaárat. A sűrítmény árát sok tényező befolyásolja: az üdítőitalok és gyümölcslevek fogyasztása (amire az almasűrítményt használják), a világ narancs- vagy szőlőtermése (mivel ezek sűrítményei az almasűrítmény helyettesítő termékei), valamint a várható almatermés (mint megvásárolható alapanyag).

•Az almasűrítmény vevői, valamint gyártói mint e komplex piac meghatározó méretű szereplői általában gazdasági erőfölényben vannak a termelőkkel szemben (bár ezen erőfölényüket a 2017. évi 50 Ft/kg körüli léalmaáraknál nem tudták érvényesíteni), így – főleg nagy termés esetén – az árak alakítására jóval nagyobb hatást fejthetnek ki, mint a termelők.

Az árak kialakulása tehát egy nagy, komplex piacon megy végbe, melyet sok szereplő alakít (talán élen a sűrítmény vevőivel, melyek még a sűrítmény gyártóinál is nagyobb vállalatok), emiatt több tényező kölcsönhatásának eredménye."

„Ha nem vagyunk képesek az almatermő felületünket úgy korszerűsíteni, hogy tíz éven belül a termés egyik fele ipari, a másik pedig étkezési minőség legyen, akkor a magyar almatermesztés menthetetlenül elindul a lejtőn, ahonnan már nehéz visszafordítani.”